Liza-Kínok közt

Kínok közt

- Ég a kezem! – sikítottam.

- Bella?

- A tűz! Valaki oltsa el a tüzet! – újra sikítottam, mert a lángok a kezemet nyaldosták.

- Carlisle! A keze!

- Megharapta! – Carlisle nyugodt hangjában döbbenet csendült. Edwardnak a lélegzete is leakadt a borzalomtól.

- Ne! Az nem lehet! Carlisle csinálj valamit, ne hagyd! – Edward kétségbeesetten kiáltozott. Én csak vonaglottam, és sikítottam a fájdalmam miatt.

- Edward! – Nehezemre esett beszélni. – Segíts! – hangom fájdalomtól ittas nyögésekbe fulladt. Edward kétségbeesetten próbált segíteni.

- Carlisle, kiszívhatnám! A mérget! Ha kiszívom, talán elmúlik!

- Nem! – hallottam nevelőapja határozott hangját. – Gondolkozz, Edward! Mi van, hogyha a saját mérgeset juttatod a szervezetébe?! Semmivel sem lenne jobb neki, sőt! – Nem bírtam tovább. A testemben, mintha ezer és ezer apró máglyát gyújtottak volna, és mintha csak az lett volna a hivatásuk, hogy engem szénné égessenek, de hosszan, és fájdalmasan.

Egyszer csak azt éreztem a kínzófájdalmakon túl, hogy a levegőbe emelnek.

- Edward, mit csinálsz? – kérdezte Carlisle

- Nem hagyhatjuk, hogy itt változzon át! – felelte, hangja keserű volt.

- Hová vigyük? – a doktor azonnal egyetértett.

- Forksba, egyelőre! – mondta Edward.

Elindult velem az ölében. Én nem is figyeltem a szavak értelmére, csak a borzalmas fájdalom járt a fejemben, és hogy remélem minél hamarabb, meghalok. Sikítoztam, vonaglottam Edward kezei közt, de ő szorosan tartott. Éreztem, ahogy beszállunk egy kocsiba, és kinyitottam a szemem. Majd a következő másodpercben be is csuktam, ugyanis hatalmas tűz került a látóterembe, ami csak azt az érzetet keltette bennem, hogy valóban egy kolosszális méretű máglyán vagyok, és a testem szép lassan, de annál nagyobb kínok közt ég porrá. A kocsi elindult én meg éreztem, ahogy a fájdalom egyre hevesebben égeti törékeny testem. Igyekeztem nem megnehezíteni Edward dolgát kínoktól izzó fájdalmas sikításokkal. Tudtam ugyanis, hogy ő a lelkében minden egyes fájdalmas kiáltásommal egyre jobban szenved, de néha én sem bírtam. Akkor aztán kiszakadt belőlem egy-egy elgyötört ordítás. Ilyenkor ő is összerándult, ezért próbáltam csendben szenvedni. Legalább egyikünknek könnyebb egy kicsit. Minden egyes perc felért egy emberöltővel, de sok-sok idő múlva éreztem, ahogy a kocsi lassulni kezd, majd megáll. Edward újra felkapott, és berohant velem a házba, letett egy ágyra. Ezekkel a lényegtelen dolgokkal azonban nem sokat törődtem.

Csak a mérhetetlen kín foglalkoztatott, amely egyre fokozódott. Nem tehettem róla kiszaladt belőlem egy velőtrázó sikítás. Edward összerezzent mellettem, és erős markába fogta fájdalomtól remegő kezeimet.

- Nem lesz semmi baj! – csitítgatott – Mindjárt vége lesz! – bizonygatta, de az ő hangja is tele volt gyötrelemmel. Lassan már ott tartottam, hogy nem érzékeltem semmit, csak a saját fájdalmamat. Aztán csak arra lettem figyelmes kínjaim közepette, hogy hallom a házban lévők lélegzetvételeit. Nem tudtam mennyi ideje, szenvedtem, de elkezdtem számolni a légzéseket. Így innentől kezdve kicsit el tudtam magam helyezni az időben. A fájdalom minden egyes porcikámban az elviselhetetlenségig fokozódott. Aztán rengeteg idő múlva kezdett múlni a perzselő kín, de először, csak a lábfejemben. Haladt felfelé. Aztán szép lassan a térdemig ért a fájdalom nélküli zóna. A testem többi része viszont még ugyanúgy égett. Aztán az egész lábamban megszűnt a fájdalom. A kezeim következtek. Szép lassan, de biztosan. Már kezdtem örülni, hogy végre vége lesz, és elragad a halál, de a testem többi részében csak fokozódott a fájdalom. Aztán megszűnt mindenütt.

Majd, mint egy robbanásszerűen, a tűz, ami eddig az egész testemet égette, az összes eddigi fájdalmam tízszeresével okozta a kínokat a mellkasom közepén. Pontosan a szívemet. Sikítottam. A szívem felgyorsult úgy, mint még sosem. Egy nagyon távoli hang ezt mondta gyötrelmes hangon.

- Hamarosan vége! – Ennek örültem. A halál jobb, mint bármiféle kín. A szívem még mindig úgy vert, mintha ki akarna szakadni a testemből. A tűz, pedig csak égetett egyre nagyobb erővel. Sikítottam, és vonaglottam. Aztán felrobbant, egy mérhetetlen erejű tűzgolyó. Sikítottam végeláthatatlanul. Úgy fájt, mint eddig még soha. Még egyet dobbant a szívem aztán csend. A fájdalom megszűnt. Kinyitottam a szemem, és rájöttem mi lett belőlem…

Vége