Liza-Félvér

Félvér

1. fejezet: Forksban

- De örülök neked, apu! – kiáltottam nem túl nagy lelkesedéssel.

- Én, is neked, szívem! – mondta Charlie, és megölelte hideg testemet. – Nagyon jó, hogy végre Forksban vagy!

A nevem Isabella Swan, félvér vámpír vagyok. Az anyám egy vámpír, az apám, pedig halandó. Én furcsa eset vagyok, még a rendes félvérektől is különbözöm, mert az anyám vámpír, és nem az apám. Anyám valahogy – máig rejtély, hogy, hogy – képes volt teherbe esni, és engem megszülni. A vért szeretem, az emberi ételt viszont utálom, ezért soha nem is ettem. Ahogy emberi vért se. Nem követem anyám példáját, aki embereket öl. Reneé nem tudja, hogy én miért vagyok ilyen, de tiszteletben tartja az életemet, és táplálkozási szokásaimat. Ami medvékből, és nagyobb ragadozókból áll. Nem kell sokszor ennem csak, mint egy rendes vámpírnak. Kb. tizenhat-tizenhét évesnek, nézek ki, már 4 éves korom óta. Most épp ennyi is vagyok. Tizenhét. És így is fogok kinézni örök időkig. A napfényben, mint egy rendes vámpír csillogok. A bőröm hideg, van szívem és vérem is. De, a szívem nagyon lassan, és rendszertelenül ver. Míg a rendes félvámpíroknak, nagyon gyorsan ver a szíve, és rendszeresen, addig nekem van, hogy egy fél napig meg sem moccan, aztán dobban egyet, majd megint csend, de van, hogy egy órába akár 10-szer, 20-szor is megdobban, de csak akkor, ha valamiért izgatott vagyok, ami nem fordul elő gyakran. És a vérem, olyan kevés, hogy ha vért adnák, el is fogyna, úgyhogy kb. úgy fél liter, van. Ezáltal aztán elpirulni sem tudok, mert mire a fejembe, érne a vér addigra nincs miért elpirulnom.

Van különleges képességem is, láthatatlanná, tudok válni, és ha már az vagyok, tudok mások gondolataiban olvasni. Ez egy nagyon hasznos képesség, ha el akarok tűnni egy időre, vagy ha csak nyugalmat akarok, de akkor már nem, amikor meghallom minden egyes ember gondolatát, aki csak elmegy mellettem. Azért költözöm most apámhoz, mert egy kicsit elegem lett anyámból. Eddig ugyanis, semmi baja nem volt a diétámmal, de most valahogy rájött az a mánia, hogy rászoktat engem is az emberi vérre. Valószínűleg, ha erőben, és gyorsaságban, hasonlítanák a normális félvérekhez, vagyis ha gyengébb lennék a rendes vámpíroknál megállított, volna, de így, hogy ugyanolyan erőben vagyok, mint a rendes vérszívók nehéz volt neki, ezért meg sem próbálta. Adok neki egypár évet, míg lenyugszik aztán haza, megyek. Reneé már csak ilyen, ez ellen nem lehet mit tenni.

Elindultunk a kocsi felé a csomagjaimmal, amik simán elfértek a csomagtartóba. A hazavezető úton nem nagyon beszélgetünk. Charlie, csak annyit kérdezett, mikor szállítják a kocsimat ide. Én meg mondtam, hogy két héten belül. Váltottunk még egy pár szót az időjárásról, megállapítottuk, hogy esik aztán az út hátra lévő részében csendben maradtunk. Én a kocsimon gondolkodtam, jobban mondva azon, hogy nem lesz-e nagyon feltűnő egy fekete porche, az oldalára vérvörös betűkkel ráírva, hogy: Vampire. Ezt egy kis poénnak szántam, - és hogy felhúzzam anyut -. Ez még Phoenixben el is ment, de itt, ahol a lakosság száma alig haladja meg a háromezer főt? Vajon mit fognak gondolni? Mindegy – döntöttem el magamban – ezen nem most problémázok, hanem akkor, ha majd valaki gyanakodni kezd. Végre oda értünk a házhoz. Egy órába telt. Charlie irdatlan lassan vezet, és ez nem is meglepő hiszen, ő a forksi jónép számára, csak Swan rendőrfőnök. Felvittem a szobámba a cuccaimat, ami az évek során egy cseppet sem változott. Kék falak, hajópadló, megsárgult csipke függöny. Igen, ez az én gyermekkorom. És itt, Forksban, máris jobban éreztem magam. Otthon Arizonában, csak éjszaka mászkálhattam, mert folyton sütött a nap, és csak is azért éltünk ott, mert anyám szerette a napot, és én ettől majd’ megőrültem.

- Hé, apu, élnek ebbe a városban vámpírok? – Apám rendesen meghökkent.

- Nem tudom, Bells, eddig egyel, sem találkoztam, de nemrég költözött ide egy új család, őket egyáltalán nem láttam, úgyhogy, majd kiderül. – Bólintottam, és felmentem a szobámba kicsomagolni. Utána felhívtam a megfelelő embereket, és addig ügyeskedtem, amíg el nem értem, hogy a kocsi holnap, reggel hatra itt legyen. Aztán elmentem fürdeni, és amíg a nedves hajamat fésültem, a tükörben nézegettem magam. Hófehér bőröm volt, pont olyan, mint egy vámpíré. A hajam gesztenyebarna, és a hátam közepéig ér. A szemem, pedig aranyszínű, néha egy árnyalatnyival sötétebb, de sohasem fekete. Szép vagyok, de félni fognak tőlem. Ebben biztos voltam. Ezt hívják az emberek önfenntartási ösztönnek.

Miután végeztem a fürdőszobában, lefeküdtem az ágyamba. Elhatároztam, hogy ma aludni fogok. Életemben eddig, kétszer-háromszor volt szerencsém ilyet cselekedni, és akkor sem volt maradéktalan az öröm. Viszont a jó benne, hogy nem kell várnom arra, hogy elaludjak, hanem ha én úgy gondolom, ki tudom kapcsolni az agyam, és az olyan, mintha elveszteném az eszméletem. De azért van benne rossz is. Például, nem valami szerencsés csalhatatlan vámpír érzékekkel aludni. Mivel ugyanolyan jó a hallásom, a szaglásom, és a látásom is, mint egy normális vámpírnak, nehéz minden apró-cseprő neszre nem felébredni. Most tíz óra van, tudtam, hogy felébredek, de azért beállítottam az órám, hogy négy órakor keltesen. Lefeküdtem aludni, bár cseppet sem voltam fáradt. Igaz soha életemben nem voltam fáradt, és valószínűleg ezután sem leszek. Lényegtelen. Szóval, lefeküdtem, és behunytam a szemem, és belezuhantam a sötétségbe…

Reccs!

Francba! Úgy ültem fel, mint ha mellettem robbantottak volna fel egy atombombát, pedig csak az erdőben tört le egy faág. Ránéztem az órára. Tíz ötvennyolc. Pazar! Újra lefeküdtem, és megint elaludtam. Négykor az órára ébredtem. Felültem, és abban a pillanatban földhöz vágtam a vekkert. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor megszólalt. Felugrottam az ágyból, és nem éreztem semmi különöset, Semmi olyat, amit egy ember érez alvás után. Pontosan úgy éreztem magam, mint lefekvés előtt. Bementem a fürdőszobába, és megint letusoltam. Fél órát áztattam magam, aztán megtörölköztem. Hajszárítás, fésülés, öltözködés, és hat óra lesz öt perc múlva. Lerobogtam a nappaliba, majd onnan ki az udvarra, amikor pedig kiléptem az ajtón, épp láttam befordulni a sarkon a kocsimat. Úgy integettem, mint akinek elment az ép esze, de hát mit tettem volna, a legjobb barátnőm hozta a kocsit! Megállt előttem, és kiszállt.

- Hé, Izzy! – köszöntött, és ő is intett nekem, csak ő hívott Izzynek, az ismerőseim közül

- Hello, Allie! – kiáltottam izgatottan. – Úgy örülök, hogy jöttél!

- Nekem örülsz vagy a kocsinak? – kérdezte tettetett komolysággal.

- Háát… mindkettőnek! – adtam az ártatlan, és diplomatikus választ. Végig néztem a kocsimon, és ha tehettem volna, most azonnal végigszáguldok Forkson, de nem akartam feltűnést kelteni. Ehelyett beinvitáltam Alliet a házba.

- Nem, nem most nem mehetek be Izz! Sietek haza, vigyázz magadra, itt, oké? Ne keveredj bajba! – Vörös szemében aggódás bujkált. Én meg felnevettem.

- Ó, ugyan már All, csak nem gondolod, hogy itt bajba kerülhetek? – kérdeztem még mindig kacagva.

- Nem a hellyel van a baj, hanem veled! – mormogta Allie, úgy hogy talán nem is akarta, hogy meghalljam.

- Majd igyekszem, vigyázni arra, nehogy rosszul viselkedjek, jó? – kérdeztem gúnyosan

- Persze, de tényleg légy óvatos! – Azzal megölelt, és futva távozott, Így ugyanis gyorsabban hazaér, mint kocsival. Mire beértem a házba már Charlie is felkelt.

- Jó reggelt, Bells! – mondta

- Neked is, Apu! – válaszoltam. Felmentem a szobámba összepakolni a cuccaimat, majd belenéztem a tükörbe. Hajam ki bontva, és egy hajpánttal hátra tűzve. Egy farmer, és egy barna blúz volt rajtam, meg a fekete dzsekim. Megállapítottam, hogy átlagosan nézek ki. Az egyenes szárú farmer nem feltűnő, a barna blúz sem, a fekete kabát sem, valahogy mégis úgy éreztem, mindenki engem fog majd nézni.
Miközben ezen gondolkodtam, elindultam a kocsi felé. Beültem, és elhajtottam a sulihoz. Mikor odaértem behunytam a szemem, kinyitottam a kocsiajtót, és kiszálltam. Az emberek illata azonnal megcsapott, és elkábított. Soha nem voltam, még ennyi emberrel egy helyen. Azt hittem tudom, majd türtőztetni magam, de így ennyi illatra nem számítottam. Vettem egy nagy levegőt, és elhatároztam, hogy napközben inkább meg sem szólalok, de levegőt nem veszek. Még szerencse, hogy akár az idők végezetéig is tudok élni visszatartott lélegzettel. Elindultam a tanulmányi iroda felé, és beléptem. Itt gyorsan végeztem, kaptam térképet, órarendet, és egy kis cetlit, amit minden tanárral alá kell íratnom, majd visszahoznom tanítás után.

A nap fő eseményei ezzel véget is értek. Egész nap szinte alig vettem levegőt. A tanárok a bemutatkozósdit elhanyagolták. Így nekik is jobb volt, és nekem is. Mikor hazaértem elhatároztam, hogy aludni soha többet nem fogok, és ezen az éjszakán elmegyek vadászni. Úgy gondoltam itt úgysem történhet semmi kalamajka.

De ekkor, még nem ismertem Őt…

2. fejezet: Vadászat

-Apu, akkor elmentem, jó? Majd valamikor jövök, de hajnal előtt ne várj, oké? Na, szia!

- Vigyázz magadra Bells! – kiabálta Charlie utánam. Legszívesebben már az erdőt jártam volna, mert ez után az illattal teli nap után, még majdnem apám vére is csábított. Undorító! Gyorsan kiléptem a házból, és a sűrű erdő felé vettem az irányt. Miközben futottam egyre jobban átadtam magam az ösztöneimnek. Lassan elszivárgott belőlem minden emberi. Egyszer csak vér szagát éreztem. Nem volt valami intenzív, de legalább vér volt. Aztán már láttam is zsákmányomat, egy antilop. Könnyű préda volt, egy ütéssel bezúztam a fejét, és éles fogaimat a nyakához köztelítettem. Beleharaptam, és nyomban éreztem a friss vér ízét. Mohón szívtam, míg nem maradt az állatban egy csepp sem, ami még engem jól laktatott volna. Felálltam, és újabb áldozat felé néztem. Jól esett a vér, de ettől még nem laktam jól. Futottam, amíg egy új erősebb illatot nem éreztem, mint az előbbi. Egy tisztásra értem, ahol épp egy hegyi oroszlán készült végezni saját zsákmányával. Ugráshoz készülődtem, elrugaszkodtam, és... PUFF! Valami nekem jött ugrás közben, és én neki repültem egy fának, ami hatalmas reccsenéssel tört ketté. A környező fák mindegyike úgy remegett, mintha éppen ezt a pillanatot választotta volna, hogy a gyökereikkel együtt felmondja a szolgálatot, és a fák csúcsa közelebbről is meg ismerje a földet. Bennem minden emberi ösztön kihunyt. Már csak ragadozó voltam, akit eltaszítottak a zsákmányától. Ajkamat felhúztam, a fogaimat kivillantva vicsorogtam, és olyan morgás szakadt fel belőlem, hogy még én is meglepődtem, hogy ilyet képes vagyok produkálni. Végre ránéztem ki is volt a támadó. Egy másik vámpír, aki ugyanúgy vicsorgott, mint én. Pillanatnyilag nem nagyon törődtem azzal, hogy ő egy vámpír, és hogy mit is keres itt. Rávetettem magam, és ahol értem ott ütöttem, de szó szerint. Ő erre rá dobott az előbb kitört fa egy éles ágára, ami eltört alattam, de a lábamat felszántotta, egy nagyon éles, tőrként ható része. Szép lassan a lábamból csordogálni kezdett a vér. Fájdalmat, nem éreztem különösebben, de az megrémített, hogy ilyen könnyen, vérezni kezdek. Eddig erre nem volt példa. Otthon üveg darabkákkal szoktam kísérletezni, és a bőröm eddig mindig ellenállóbbnak bizonyult, mint az éles dolgok. De most? Nem tudom mi történt. Minden esetre eléggé megijedtem. A vámpírfiú újra rám akarta vetni magát, de egy magas, és izmos vámpír, aki idősebbnek tűnt a többieknél – ugyanis az előbb került a figyelmembe, hogy hat vámpír áll a tisztás szélén – közénk állt, és lefogta a fiút, aki ennek hatására láthatóan észhez tért. A többiek szótlanul bámultak engem. A férfi, aki az előbb leállította a fiút most odajött hozzám.

- Nem esett bajod? – kérdezte

- Nem különösebben – válaszoltam neki. – De… - lenéztem a lábamra – ezt azt hiszem be kéne kötöznöm. Úgyhogy én most lelépek. Viszlát! – mondtam, és már el is indultam volna, ha a mellettem álló vámpír nem fogja le a kezem.

- Megvizsgálnám a sebet közelebbről, ha nem bánod – mondta, és közben engem méregetett.

- De, ami azt illeti igenis bánom! – mondtam, és kirántottam a kezem az ő vasmarkából. Ekkor megszólalt a fiú, aki rám támadott. Hangja lágy, és puha, akár a bársony, és a szépsége is… Olyan volt, mint egy gyönyörűséges angyal. Nem tudtam, hogy ilyen szép létezik a földön. Ez a hang, és az arc megbabonázott, habozás nélkül véghezvittem utasításait.

- Gyere velünk, kérlek. Sajnálom, ami az előbb történt. Nem voltam ura önmagamnak, de remélem, meg tudsz bocsátani!

- Igen, persze. Nem, egyáltalán nincs semmi baj! Igazából én voltam a hibás, nem mértem fel, hogy ez a terület valakié. Én sajnálom, és jó lenne, ha megnézné a lábam, nagyon megköszönném – hadartam egy szuszra, de mivel vámpírok voltak minden nehézség nélkül megértették.

- Rendben – bólogatott a vámpír, aki megakadályozta a verekedést – Egyébként a nevem Carlisle Cullen – nyújtotta a kezét – örülök, hogy találkoztunk! – mondta, és megrázta a kacsómat.

- Én úgy szintén Mr. Cullen!

- Igazából doktor, de szólíts nyugodtan Carlisle- nak!

- Köszönöm, Carlisle! – mondtam vigyorogva.

- Haza tudsz futni velünk, vagy segítsünk? – kérdezte aggódva az angyalarcú fiú.

- Azt hiszem menni fog a futás – feleltem akadozó nyelvvel – a nevem, pedig Isabella Swan.

- Örülök, Isabella! – mondta a fiú.

- Csak, Bella! – mondtam neki, ugyanis utálom, ha valaki a teljes nevemen szólít.

- Oh, én Edward Cullen vagyok.

Miután mindenki bemutatkozott nekem elindultunk a Cullen ház felé. Annyi kérdés kavargott bennem, és annyi féle félelem, hogy automatikusan a saját védő üzemmódomra kapcsolódtam. Vagyis, hogy eltűnök a világból, és láthatatlan leszek. Észre se vettem, hogy ez történt velem, annyira bele merültem a gondolkodásba, hogy fel sem tűnt, hogy átváltoztam. Az ébresztett rá, hogy mellettem jó nagy kiabálás van.

- Bella, hol vagy? – kiáltotta Edward

- Melletted – szóltam vissza, de ő nem hallott semmit.

- Hahó, merre vagy? – hívott Alice Edward nővére is, de ő sem talált semmit. Már vissza akartam menni a láthatók világába, amikor valamit észrevettem. Edward gondolatait – aki méghozzá mellettem állt – nem hallottam…

3. fejezet: Fájó múlt

Újra láthatóvá váltam, és meredten bámultam Edwardot. Megborzongtam. Nem tudom miért, de úgy éreztem ő a végzetem. Az övé a lelkem a testem, minden porcikám. Hirtelen fellángolt bennem valami. Nem ismertem ezt az érzést, de nagyon furcsa volt. Égetett belülről, ki akart törni, mint egy vulkán, hogy elárasszon engem, és magával ragadjon az ismeretlenbe. Rémisztő volt. Ő is megkövülten bámult rám. Elvesztem a szemeiben. Olyan volt, mintha kirántották volna alólam a talajt, és én csak zuhanok, és zuhanok, abba az aranyszínű semmibe. Csak néztem őt, és ez melegséggel töltött el. A szívem most elkezdett dobogni, nem nagyon gyorsan, de azért eléggé ahhoz, hogy kizökkentsen kábulatomból, és elcsodálkozzam a dolgon. Azelőtt még sohasem csinált ilyet, nem vert ennyire. A többi vámpír felvont szemöldökkel nézett rám. Valószínűleg még nem láttak olyat, hogy egy vámpírnak elkezd verni a szíve.

- Megtudhatnánk mi ez? – kérdezte Carlisle

- Persze, de lehetne, hogy csak a házatoknál? – kértem. Ő erre rábólintott, és felszólított mindenkit, hogy haladjunk tovább. Hamar rájöttem, hogy ő ennek a klánnak a vezére. Odaértünk egy gyönyörű házhoz. Három emelet magas volt, és világos színű azonnal beleszerettem. Bementünk, és belül a kinti szépség ötszörösét találtam. Az egész nappali hatalmas volt. Itt valamikor több helység lehetett, de valószínűleg a falakat eltávolították. Az egész helység a fehér különböző árnyalataiban játszott. Káprázatos volt.

- Bemehetnénk a dolgozószobámba, és ott megvizsgálom a lábad, oké? – kérdezte Carlisle.

- Persze, azt nagyon megköszönném. – Bementünk a szobába, és azt mondta, hogy üljek rá az asztalára. Így is tettem, mire ő a kezébe vette a lábam. Valamivel letörölte a vágást. Azt mondta, fertőtleníti. Hittem neki, bár fogalmam nem volt, hogy az mit jelent. Valószínűleg én voltam a világ legügyetlenebb vámpírja, de kórházakban, és orvosi rendelőkben még nem nagyon volt szerencsém lenni. Mivel, ha elestem, nem nagyon szenvedtem sérüléseket. Carlisle bekötözte a lábam, és azt mondta készen, vagyunk. Én lepattantam az asztalról, és megköszöntem. Bevezetett engem egy ebédlőszerűségbe, ami szerintem egy hangyányit nevetséges volt. De komolyan ebédlő egy vámpír házban? Mit csinálnak ezek? Hazahozzák a zsákmányt, és kényelmesen egy-egy széken ülve fogyasztják el, vagy mi? Mindegy is leültünk mindannyian, ami szerintem ugyancsak nevetséges volt. Miért ültünk le, ha soha nem fáradunk el?

Azt hiszem ma egy kicsit túl sok cinizmus, van bennem. Mindenesetre leültem, és vártam.

- Szóval elmeséled nekünk ki-, vagy mi is vagy te valójában? – kérdezte Carlisle. Nem épp udvarias megfogalmazás, de tekintettel arra a sok furcsaságra, amit én hoztam magammal az ő életükbe, az elmúlt fél órában, úgy éreztem ez megbocsátható bűn. Ezért aztán belekezdtem a történetembe, és sokáig csak beszéltem, és beszéltem, ők, pedig figyelmesen hallgattak. Aztán amikor ahhoz a részhez értem, hogy soha nem ittam embervért, egy kép jelent meg a fejemben. Éjszaka van, sétálok az utcán, és egy isteni illat csapja meg az orromat. Szinte elbódultam tőle. Elkezdek rohanni, nem törődve azzal, hogy akár meg is láthatnak. Végre aztán megtalálom az illat forrását, egy férfit. Odalépek hozzá, az illata egyre jobban elkábít. Megszólítom.

- Hé, szépfiú, gyere velem, csináljunk valami izgiset! – Ő rám vigyorog. Szemlátomást bejövök neki.

- Oké, cicababa menjünk! – rám kacsint, és megfogja a kezem. Én rávillantom tűhegyes fogaim, ő ettől egy kicsit hátrahőköl, de azért követ. Behúzom egy sötét kis sikátorba, és közel hajolok a nyakához. Az illatától elvesztem a fejem. Így szólok:

- Most pedig az életed itt véget ér – egyetlen rántással eltöröm a nyakát, ami nagyot reccsen. Ez magához térít. Rádöbbenek mit tettem. Már nem csábít a vére. Magamtól undorodok. Megrázkódok. Könnyezni nem tudok, de azok nélkül zokogok. Hogy tehettem ilyet? Nem bírom tovább nézni a férfit, aki üveges tekintettel mered a semmibe. Elrohanok. Futok ameddig el nem tűnik minden, amit eddig ismertem.

Igazából hazudtam magamnak. Nem csak azért költöztem el anyámtól, mert rá akart szoktatni az ember vérre, hanem azért is, hogy hátrahagyjam szörny mivoltomat. A többiek engem bámultak, de nem szóltak. Csak néztek.

- Sajnálom, egy kicsit elbambultam – mondtam nekik, de ők a fejüket rázták.

- Hallottuk, amit mondtál – szólt Alice, - De te nem voltál itt, mármint, te ezt végignézted nem? Jövőbe is látsz?

- Nem! – ráztam a fejem, - Akkor ezt meg tudtam volna akadályozni, nem ez sajnos a múltam. Nem voltam elég erős, ezért megöltem egy embert.

- De ahhoz elég erős voltál, hogy az elveidet ne tipord porba, és nem ittál a véréből, gondolj erre! – szólt Edward

- Igen, de megöltem! Nekem már ez is az elveim porba tiprása! Ugyanis azok nem csak abból állnak, hogy nem iszok embervért, hanem abból is, hogy ez által, nem ölök embereket, mert ha már táplálkozom is belőlük az csak egy fokkal rosszabb, mint ha megölöm őket. – Megráztam a fejem.

- Mindegy nem tudom, mi volt ez, és hogy miért beszéltem nektek erről, de most mennem kell, sajnálom. Köszönöm a kötést, de most megyek.

- Ne, várj! Maradj még! – kiáltott Edward. Belenéztem a szemébe. Nem kellett volna. Megint úgy éreztem, hogy zuhanok. Megfeledkeztem a világról, arról, hogy ki is vagyok én, csak abba a tündöklő szempárban éltem. Aztán nagy nehezen megtaláltam a hangom.

- Rendben, maradok! – Ő bólintott, és így szólt:

- Sétálhatnánk – most rajtam volt a bólintás sora. Elindult felém, és megfogta a kezem, de amint közel ért hozzám megtorpant, és döbbent, már-már fájdalmas arcot vágott.

- Mi az? – kérdeztem én is rémülten.

- Az… az illatod…

4. fejezet

Edward hátrált tőlem. Fogalmam sem volt, hogy mi a baja, de a szemében rémület ült. A szobában mindenki értetlen arcot vágott. Rájöttem, hogy senki sem tudja mi a baja Edwardnak. Úgy döntöttem kiderítem.

- Edward, mi van veled? Mi a baj? Mi van az illatommal? – Ő csak a fejét rázta.

- Most menj el, kérlek! – mondta, de a hangja remegett. Pillantása feszült volt. Undor tükröződött benne. Én riasztom annyira? Én váltottam volna ki ezt a reakciót? De hát eddig semmi baja nem volt velem! Hiszen sétálni hívott! Egy pillanatig még bámultam őt, de aztán sarkon fordultam, és távozni készültem. Már az ajtónál jártam, mikor Alice rohant utánam.

- Sajnálom, Bella! Eddig soha nem volt ilyen. Nem értem mi baja. De, ha Edward talán nem is, én szívesen látlak itt mindig. – Alicera bámultam. Ha, Edward talán nem is. Szóval, tényleg utál. Fogalmam sem volt miért, de tőlem undorodik. Nem értettem miért, de ez a tény szinte összeroppantott. De nem akartam gyengének látszani, felemelte az állam, és fagyosan szóltam.

- Sajnálom, Alice, de valakinek nemkívánatos vendég vagyok a házban, nem kellemetlenkedem.

- De… - kezdte volna Alice, de én feltéptem az ajtót, és kiviharoztam a szabadba. Megint fellángolt bennem az az érzés, ami a tisztáson. Történetesen Edward iránt. Tudtam, hogy utál engem, de a gondolataimnak nem tudtam parancsolni, ha csak a szemem elé idéztem tökéletes arcvonásait, a szívem már attól dobogni kezdett. De azt is tudtam, hogy utál. Láttam az arcán az undort, ezt már nem tudja kimagyarázni. De ugyan mit is képzelek én! Miért is kellene neki magyarázkodni? Hiszen nem is ismerjük egymást! De, ha nem is ismerjük egymást, akkor miért utál? És én miért érzem úgy, hogy majdnem, megőrülök, most csak, mert ő így érez irántam. Nyakatekert gondolataim még ennél is kuszábbak lettek volna, ha nem értem volna hirtelen haza. Beléptem a házba. Már Charlie is fenn volt. Nem is gondoltam, hogy már ennyi az idő. Ránéztem a faliórára. Az fél hetet mutatott.

- Hol voltál? Aggódtam érted! Azt mondtad hajnalban itthon vagy! – mondta szemrehányóan. Nem is értem mire számított. Hogy, majd valami őrült gyilkos agyon lő? Ha-ha! De mielőtt még valami bántót mondtam volna, visszafogtam magam, és kinyögtem egy féligazságot.

- Csak összetalálkoztam más vámpírokkal, és olyan jól elcsevegtünk, nem is gondoltam, hogy így elment az idő. – Nagyon igyekeztem ezt nem maró gúnnyal mondani, de nem nagyon sikeredett. Szerencsémre Charlie megakadt annál, hogy más vámpírokkal, így nem vette észre. Először elsápadt, majd levegő után kapkodott.

- Mi… de nem esett bajod? Ugye jól vagy? – hebegte. Fogalmam sem volt mi a baja. Mintha én nem lennék vámpír.

- Apu, miért esett volna bajom? Ha eddig nem vetted volna észre, akkor most elmondom neked, hogy jómagam is – most kapaszkodj meg – vámpír vagyok. – Megrándult az ajka az elfojtott mosolytól, de az arca még mindig feszült maradt, ezért próbáltam most már egy kicsit komolyabban megnyugtatni.

- Tényleg semmi bajom! Azok a vámpírok is vegetáriánusok, úgyhogy nem támadtak meg, csak egy kicsit kérdezősködtek. A nevük, pedig Cullen. Nem régen költöztek ide. Na most már megnyugodtál? Ők is épp olyanok, mint én, csak ők teljesen vámpírok. De ez nem sok változást jelent. Mindegy te úgysem értenéd. Most már mehetek? Vége a vallatásnak? – kérdeztem kicsit gúnyosan. Nagyon szerettem volna már letusolni, és egyedül lenni, hogy az éjszakát, és a bennem kavargó érzéseket végiggondoljam.

- Igen, persze jobb is, ha készülődsz, mindjárt indulnod kell az iskolába! – kinéztem az ablakon, és megláttam a napot. Nem tüzelt túlságosan, de annyira azért elég volt, hogyha kilépek azt ajtón, nyomban elkezdjek csillogni.

- Sajnálom, apu, de ma nem tudok iskolába menni! – Fejemmel az ablak felé böktem. – Ha nap ér csillogni kezdek! – emlékeztettem.

- Ja, igen persze! - kapott észbe. – Akkor rendben, én elindulok az őrsre. Viszlát Bells!

- Szia, Apu! – kiáltottam, és egy szempillantás múlva már a szobámba voltam. Felkaptam a neszesszerem, és egy másik szempillantás alatt, pedig már a Charlieval közös fürdőszobában álltam. Legalább félóráig folyattam magamra a forró vizet, és közben gondolkodtam. Edwardon, a Cullenökön, Forkson, és megint csak Edwardon. Fogalmam nem volt mi az az érzés, ami elöntött a közelében, de nagyon tetszett nekem. És most is. Ahogy Edwardon járt az eszem a szívem meglódult, és az a forró érzés újra elöntött. Hihetetlen volt, pedig még csak a közelemben sem lehetett, mert arról tudnék. Próbáltam lecsillapítani magam. Nem sok sikerrel. Jesszus Bella! Ez csak egy vámpír, aki ráadásul utál téged! Próbálj már megnyugodni! Ez segített. Amint visszaemlékeztem arra az undortól eltorzult arcra újra visszaszálltam a földre, és lassan megint magába rántott az elkeseredés. Kikászálódtam a fürdőből, és egy törölközőben, amit magamra csavartam beléptem a szobámba, de azt ajtónál tovább nem jutottam. Ugyanis ott földbe gyökerezett a lábam. A szám tátva maradt, és úgy bámultam az ágyamat, helyesebben az ágyamon fekvő személyt, mintha maga a megtestesült szépség feküdt volna ott. De nem ő volt. Aki ott feküdt az nála sokkal- sokkal jobb volt. Edward Cullen feküdt teljes nyugalomban az ágyamon. Tettem egypár kudarcba fulladt kísérletet arra, hogy megszólaljak. Ő elgyötört arccal hevert a fekhelyemen, de amint észrevett tekintetében remény csillant. Ezen meglepődtem. Azonnal meg is találtam a hangom.

- Mit keresel itt? Hogy jutottál be? – hangom, mint a jég. Ezen a hangsúlyon meglepődött. Felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám.

- Én, csak bocsánatot akartam kérni tőled, amiért olyan lehetetlenül viselkedtem! Nem veled volt a baj, egyáltalán, hanem velem – hangja lemondó volt. Vajon mit értett ezen? Közelebb mentem hozzá, de ő felpattant, és hátrált egy kicsit. Megtorpantam. Már megint kezdi. Ha nem velem van a baj, hát akkor miért viselkedik így?

- Sajnálom, csak…te olyan… - szinte küszködött a szavakkal – Nem mehetnénk el sétálni? – kérdezte. Én bólintottam, és így szóltam.

- Persze, de előtte felöltözöm, menj előre, én majd megyek utánad! – Nem szólt semmit csak kiugrott az ablakon. Gyorsan magamra kaptam egy farmert, és egy zöld blúzt, majd én is utána ugrottam. A kert hátsó végében az erdő felé vezető úton várt. Mikor mellé értem se, szó se beszéd elindult az erdőbe. Követtem. Sokat mentünk egy kitaposott ösvényen emberi tempóban, de ez nekünk meg se kottyant. Majd egyszer csak felém fordult. Keze a kabátja alá csúszott. Előhúzott valamit, de olyan gyorsan, hogy nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy rájöjjek mi az. Egy tőr volt. Edwardra néztem.

- Mi… - de egy gyors mozdulattal belém szúrta a kést. Csodálkozva bámultam a mellkasomra, majd elragadott a sötétség…

5. fejezet: Átváltozás

(Lena szemszöge)

- Bemész a házába, és kicsalogatod az erdőbe! Majd leszúrod ezzel itt! – a kezébe nyomtam az ezüsttőrt. Edward szeme homályos volt. Most megfizet az a kis cafka! Megölte azt az embert, aki szeretett engem, és felnevelt, a bátyámat! Legszívesebben, én magam végeztem volna a piszkos munkát, de láttam, hogy nézett Bella erre a vámpírra. Nyilvánvaló, hogy szerelmes! Pfuj! Nevetséges! De egyben jó is, mert így a szíve választottja, szúrja meg és ez még nagyobb fájdalom neki. Megparancsoltam gondolatban Edwardnak, hogy induljon, a ház felé. Nagyon hasznos a képességem, ha valamit el akarok érni.

Végig néztem, ahogy Edward bemászik az ablakon, és egy kis idő múlva kiugrik, de egyedül. Majdnem oda rohantam hozzá, hogy megkínozzam az engedetlensége miatt, de akkor a lány is kiugrott az ablakon. Elvigyorodtam. Naiv kis teremtés! Feltétel nélkül megbízik egy ismeretlen vámpírba! Ez maga az öngyilkosság! De ez csak a drága kis Bellának rossz. Nekem, ez nagyon is szerencse! Sokáig sétáltak, én, pedig egyre türelmetlenebb lettem. Mire vár még az az őrült?! Csak bele kell szúrni a kést a lányba, és ennyi! De nem, ő még erre sem képes!

Aztán végre valahára megálltak. Edward előhúzta a tőrt, és se szó se beszéd leszúrta. Diadalittasan felkiáltottam. Majd előbújtam a rejtekhelyemről, és Edwardhoz szaladtam.

- Ügyes voltál, nagyon! – búgtam a fülébe. – Most pedig vidd Bellát a családodhoz, és mikor odaérsz, emlékezz mindenre, amit tettél, még erre is. – Azzal odahajoltam hozzá, és egy vad csókban forrtunk össze.

(Edward szemszöge)

Nem kellett gondolkodnom, csak azt tennem, amit parancsolt. Miután elengedett fel kellett vennem egy lányt a földről, és rohanni hazáig. Futottam, mert ezt parancsolták. A házunknál viszont meg kellett állnom. Mikor odaértem lenéztem a kezemben tartott lányra, és mindenre emlékeztem.

Nem! Te jó ég! Mit tettem?

- Carlisle! Segíts! – ordítottam. Nevelőapám azonnal ott termett.

- Mi történt? – Nem volt időm elmagyarázni.

- Csak segíts rajta Carlisle, kérlek!

- Jól van, rendben, mindent megteszek! – Hálásan néztem Carlislera. Ő mindig segít mindenkin, és képes mindig megbocsátani, de nem tudom ezek után hajlandó lesz-e még fiaként tekinteni rám.

- Edward, hozd fel a dolgozószobámba, ott megvizsgálom. – Felrohantam, a lépcsőn karjaim közt az eszméletlen Bellával. Amikor ránéztem az arcára furcsa érés öntött el. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy szeretem, ezt a lányt, hogy meghalok, ha neki valami baja esik.

- Nem hagyom, hogy meghalj! – suttogtam neki. – Minden rendben lesz, meglásd! – Carlisle ráfektette az asztalára Bellát, és levette róla a blúzát. Az ezüst tőr, még mindig benn állt a mellkasában. A seb szinte nem is vérzett, de az a pár csepp, ami kicsordult, elbódított. Vissza kellett tartanom a lélegzetem, hogy mellette maradhassak.

- A penge, csak pár centire kerülte el a szívét. Ki kell, hogy húzzam, mert másképp, nem tudom megvizsgálni a vágást. – Carlisle egy villámgyors mozdulattal kihúzta a kést, és így láthatóvá vált a seb. Az fekete volt! De történt más is, amikor kihúzta a pengét. Bella mellkasa megemelkedett, és egy hörgés szaladt ki a száján. Majd elkezdett remegni. Fogalmam sem volt mi történt vele. Nem hallottam a szívét, de ez nem volt olyan meglepő abból, amit ma éjszaka elmondott, nem csodálkoztam azon, hogy nem vert a szíve. Mégis valahogy nyugtalanított, fogalmam sem volt miért. És egyszer csak elkezdett a sebéből ömleni a vér. Friss vörös, és az illata ellenállhatatlan. Aztán a szíve sebesen verni kezdett, Lassan a hófehér bőre egészséges emberi színt öltött. Egy nagy levegőt vett, a mellkasa egyenletesen emelkedett, és süllyedt. De a sebe még mindig vérzett.

- Carlisle! Csinálj már valamit! Így meghal! – Azonnal cselekedett. Nekiállt elállítani a vérzést, a sebet fertőtlenítette, majd kiküldött.

- Nem, én idebenn maradok, Carlisle! Nem szakíthatsz el tőle! – Megfogtam Bella kezét, és gyönyörű arcára néztem, az nem változott, mégis, mintha teljesen más lett volna. Már nem volt sápadt, ha nem egészséges színe volt. És teljesen emberi lett, már nem volt az a földön túli vámpír szépség, hanem egy gyönyörű ember lány lett belőle.

- Mi ez…? – kérdeztem apámat, de ő épp Bellát műtötte.

- Ez fura… - motyogta magában Carlisle – nem azt mondta, hogy alig van vére? Most meg? Nézd, hogy vérzik! – Rám nézett, majd pillantása Bella arcára tévedt. Aztán a szike kiesett a kezéből.

- Mi történt vele? – kérdezte – Hogyan… de hiszen ez lehetetlenség, ez nem fordulhat elő!

- Mi? Mi történt vele, Carlisle? – kérdésemre végre reagált, és ha lehet egy vámpírnál ezt mondani, teljesen elsápadt.

- Most még össze kell varrnom a sebet Edward, és el kell végeznem egy-pár, vagy inkább sok vizsgálatot, utána tudok válaszolni a kérdésedre, addig kérlek, hagyj magamra. – Most már nem ellenkeztem. Tudtam, hogy Bella életben marad, és hogy Carlislenál jó kezekben lesz. De ugyanakkor megrémített apám remegő hangja. A gondolataiból nem tudtam kiolvasni semmit, ugyanis elrejtette őket előlem. Az influenza tüneteit mondogatta magában. Nem értettem mire föl ez a nagy titkolózás. Mit csinálhattam, az én drága Bellámmal? Lehet, hogy visszafordíthatatlan kárt tettem benne. A szobámban ültem, és vártam. Majd nagy sokára bejött Carlisle, és leült velem szemben.

- Először is mond el, hogy mi történt vele! – utasított. Nem ellenkeztem, ha ez segít Bellán nem érdekelt, én milyen sorsra jutok.

- A város melletti erdőben futottam Bellához, mert beszélni akartam vele, de egy nő, pontosabban egy női vámpír elém ugrott, és átadott egy kést. Arra utasított, hogy szúrjam Bellába. Nem kellett gondolkodnom, nem éreztem semmit, csak véghezvittem a parancsokat. Megtettem, amit a nő kért. – Az emlékek fájdalmasak voltak, de tudtam, hogy muszáj felidéznem őket. Szégyelltem magam, s mikor meséltem nem néztem Carlisle szemébe.

- Leszúrtam Bellát, és nem érdekelt mit teszek, de csak azért, mert a nő, ezt parancsolta nekem. Aztán visszajöttem ide. Bellát is hoznom kellett, és azt mondta, amint ide érek, emlékszek, majd mindenre. És így is lett. A többit már tudod. – mondtam neki, és végre ránéztem. Az arcán többnyire döbbenet látszódott.

- Tehát mi van Bellával? – kérdeztem, amikor nevelőapám már a sokadik perc elmúltával sem szólalt meg.

-Az a tőr… egy régi vámpírölő fegyver. De mivel Bella csak félig volt vámpír ő nem halt meg. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Carlisle múlt időben beszél.

- Mit értesz az alatt, hogy félig volt vámpír? Mi történt Bellával, Carlisle? – kérdeztem emelt hangon.

- Bella, most már… ember…