1.fejezet
(Bella szemszöge)
Hatvannyolc év. Ilyen régóta élek a világon. Ebből a sok évből, pedig ötven éve már vámpírként kell élnem. Bár még mindig jobb, mintha a föld alatt nyugodnék, bár ebben eleinte korántsem voltam biztos. Van egy csodálatos fiam, Anthony. Jacobbal együtt neveltük fel és azt kell, hogy mondjam, hogy zseniális apja volt. Jacob, az én egyetlen barátom, akinek ma van a temetése. Milyen hihetetlenül csodálatos ember volt. Soha nem fogom elfelejteni a vele töltött időt. Ha tudnék, akkor már napok óta csak zokognék. Hogy tehette ezt velem? Velünk? Képes volt elhagyni engem ő is. Természetesen nem vártam többet soha a barátságánál, de azért reménykedtem benne, hogy örökre velem marad. Már három napja elhagyta az élők világát. Még ma is emlékszem arra a szörnyű napra. Meg kellett volna akadályoznom. Hogyha csak egy kicsivel is közelebb vagyok, akkor nem történik meg. Szándékosan hagyta magát megölni Dawn miatt. Dawn, milyen csodálatos asszony volt és meg tudta adni Jacobnak azt az őszinte szeretetet, amit megérdemelt, de sajnos halandó volt. Nem mintha baj lenne az emberi élettel, de ha nem halandóként élt volna, akkor a legjobb barátom még ma is itt lenne velem. A legszívesebb egy vámpír horda elé vetném magam, hogy öljenek meg engem is, de megígértem Jacobnak, hogy vigyázni fogok a „fiainkra”. Hát igen, elég rendhagyó életet éltünk ezalatt az ötven év alatt. Dawn elfogadta, hogy egy vámpír él velük együtt, akinek van egy félvér fia, akit Jacobbal együtt neveltünk fel. Elég zavaros történet. Igaz? Hát igen, mint az egész életem. Minden akkor kezdődött, amikor Edward és a családja elhagyott. Minden miattuk van! Soha nem bocsátok meg nekik, még akkor sem, hogyha szeretem őket még mindig a szívem mélyén. Alice még csak arra sem vette a fáradságot, hogy személyesen elbúcsúzzon tőlem, pedig állítólag ő volt a legjobb barátnőm. Na meg persze Edward, a szerelmem, aki végre hajlandó volt szeretkezni velem, majd egyszer csak szó nélkül eltűnt. Pedig azt hittem, hogy neki is sokat jelentett az a csodálatos éjszaka, és az azt követő összes többi. „Már mi is a családod vagyunk” – mondták egyszer, amikor náluk jártam, nem sokkal azelőtt, hogy elmentek egy szó nélkül. Na, de kit érdekelnek már azok a vámpírok? Én már la pushi vagyok.
- Anya – hallottam meg a fiúk hangját. – Itt az idő. Gyere, el kell temetnünk apát, a többiek már várnak – mondta Anthony, Billy és Jake.
- Jövök – mondtam megtörten. Amikor az ajtóhoz értem a fiúk szorosan magukhoz öleltek. Három tűzforró ölelés. Micsoda kontraszt volt közöttük. Anthony hófehér márvány bőre, Billy és Jake bronzbőre mellett. Annyira különböztek és mégis testvérek voltak. Ha nem is vér szerint, de ahogy együtt nevelkedtek, már kiskoruktól kezdve úgy tekintettek egymásra. Mondjuk Tony sokkal gyorsabban fejlődött, de ez sose zavarta egyiküket sem. Anthony is ide járt iskolába, a rezervátumba. A törzs befogadta, ahogy engem is. A lányok el vannak tőle ragadtatva, de ő még nem találta meg az igazit. Nem sieti el a dolgokat. Sosem felejtem el, amikor kiskorában el kellett magyaráznom neki, hogy ő nem kicsi farkas, mint apa és nem fog bevésődni. Természetesen tisztában volt vele, hogy Jacob nem az igazi apu, de akkor sem ismert másik apát rajta kívül, ezért csakis így tudott rá tekinteni, Jake pedig mindig is büszkén nevezte a fiának. Mégis képes volt elhagyni bennünket. Persze, követnie kellett Dawnt, ezt megértem, de ilyen hirtelen. A néma zokogás rázni kezdett, pedig megpróbáltam erős maradni a fiúk miatt. Hiszen elvesztették egy héten belül az édesapjukat és a másik anyjukat is.
- Ne sírj, anya. Mi sosem hagyunk el téged – csitított Anthony. Tudta, hogy nem vagyok képes könnyeket ejteni, de ismerte, hogy ez az úgymond „vámpírzokogás”. Ahogy kimondta a szavakat Billy és Jake is egyetértően dünnyögött és még szorosabban magukhoz vontak. Ha ember lettem volna, akkor most összeroppanok, de mivel már rég nem volt szükségem levegőre és nem kellett félteni a csontjaimat sem, így csak élveztem a fiaimból áradó forróságot és szeretetet. Imádtam mindhármat, és igaz, hogy kettőnek nem én adtam életet, mégis olyan fontosak voltak nekem, mintha a sajátjaim lennének.
- Menjünk – mondtam egy kicsit megnyugodva és elindultam a fiaim körében a temetkezési hely felé. Jacobot természetesen Dawn mellett helyezzük örök nyugalomra, hiszen ők összetartoztak. Még ma is emlékszem arra a csodálatos napra, amikor találkoztak egymással, és Jake végre bevésődött.
- Apu, apu – szaladt oda Anthony Jake-hez a vidámparkban. – Szálljunk fel arra is – mutatott a hatalmas hullámvasút felé, mire Jacob, csak mosolyogva felkapta, majd átkarolt engem és már mentünk is a játék felé. Szeretett volna mindent megadni a fogadott fiának és meg is adta azt, amire egy kis félvérnek szüksége volt. Megtanította vadászni, megmutatta neki, hogy hogyan kell úszni, hogyan másszon fára, elvitte moziba, vidámparkba és mindenhova, ahova csak eszébe jutott.
- Jacob? Nem kicsi ő még az ilyesmihez? – kérdeztem félve, mikor megálltunk jegyet venni a hullámvasútnál.
- Anyu, ne már – toporzékolt Anthony.
- Ugyan már, Bells. Tudod, hogy nem eshet bajunk – súgta a fülembe, majd megpuszilta a homlokomat. Vajon tudta, hogy mennyire szeretem? Számtalanszor elmondtam neki, de vajon elhitte? Sosem tudtam eléggé csodálni azért, amit értünk tett. Nélküle belehaltam volna a szülésbe, de ezt is megoldotta. Egyszerűen hihetetlen volt. A terhességem végső stádiumában képes volt három államon átrohanni farkas formában és túszul ejteni egy nomád vámpírt, hogy visszahozza Forksba, csak azért, hogy megharapjon engem, ha itt van az idő.
- Rendben, de ha baj lesz, akkor megharaplak – fenyegetőztem vigyorogva.
- Na, de drágám. Itt, mindenki előtt? – kuncogott Jake. Imádott poént csinálni a lehetetlen helyzetünkből. Egy vámpír, egy félvér és egy vérfarkas él boldogan, mint egy család. Ez azért nem hétköznapi.
- Juj, ezt majd akkor, hogyha alszom – nyöszörgött Anthony. – Az egy dolog, hogy értem a felnőtt dolgokat, de az már más kérdés, hogy tudni akarok-e erről.
- Mit mondtál? – néztem a fiamra döbbenten.
- Anthony, megbeszéltük, hogy anyádnak ez még korai. Elfelejtetted? Egyébként mi nem vagyunk úgy együtt az anyukáddal.
- Apu, azt hittem megbeszéltük, hogy kettőtök kapcsolatáról ilyen szinten semmit – mondta a fiam fintorogva. Miről maradtam le?
- Jake? – néztem rá dühösen és a lábammal toporogni kezdtem.
- Mi beszéltünk a szexről, amikor a múltkor vadászni voltál – mondta barátom pironkodva.
- Mit csináltatok? – kerekedtem el a szemeim. – Anthony még csak három éves, a fenébe is.
- De már tizenkettőnek néz ki – mondta Jake határozottan. – Ha tetszik, ha nem. Hamarosan igazi férfi lesz, és szüksége van a felvilágosításra.
- Apu szuperül magyarázott – mondta fiam határozottan és megérintette az arcomat, hogy visszanézhessem a „felvilágosítást”. Valóban nagyon szakszerű volt. Jake vajon honnan ilyen jól képzett? Hiszen még soha nem volt együtt úgy senkivel. Velem sem természetesen. Bármit is hisz a fiam.
- Tudod a rezervátumi suliban ez is a tananyag része – kuncogott Jacob, de azért láttam, hogy egy kicsit zavarban van.
Ezen már csak vigyorogni tudtam. Sosem tudtam rá haragudni, pedig néha szörnyű dolgokat tudtak kieszelni Anthonyval. Vámpír létemre többször is a szívrohamot tudták rám hozni. Boldogan összeölelkezve léptünk a kasszához, amikor megtörtént. Jake ledermedt és csak nézte a lányt, aki a jegyeket árulta. Tényleg nagyon csinos volt. Kiemelkedő szépségű az emberek között. Azonnal tudtam, hogy végre megtörtént, a legjobb barátom bevésődött. Átvettem Anthonyt Jacob karjából és magukra hagytam őket.
- De anyu, én fel szeretnék ülni a játékra. Egyébként is, miért hagytuk ott aput? – kérdezte fiam szomorúan. Mire én mindent elmagyaráztam neki miközben kisétáltam a városból. Otthagytam Jake-nek a kocsit, én pedig futva mentem haza a karomban tartva a fiamat. Anthony nagyon elkeseredett, mert biztos volt benne, hogy az apja el fog hagyni minket, most, hogy megtalálta az igazit. Jacob aznap este későn ért haza, de egyáltalán nem bántam, már majdnem mindent összepakoltam, mire odaért.
- Te meg mit csinálsz, Bells? – nézett a csomagokra döbbenten.
- Elmegyünk, nem akarom, hogy megzavarjuk a bevésődés folyamatát – mondtam neki, majd szorosan hozzábújtam. – Hiányozni fogsz, de azért kérlek, hogy néha látogasd meg a fiadat, és mi is átjönnénk, ha nem baj.
- Nem mentek sehova, Bells – mondta Jake határozottan.
- Hogy? – néztem rá döbbenten. – De hát…
- Nincs semmi de, Anthony az én fiam, és nem mentek sehová, majd én mindent elmagyarázok Dawnnak, ne félj – mondta és újra a mellkasára vont. Engem pedig rázni kezdett a zokogás. Még most sem hagy magamra, amikor megtalálta a boldogságot, nem úgy, mint az állítólagos családom, aki annyira szeretett, de mégis elhagyott. Ennyi a különbség egy rideg vámpír és egy melegszívű farkas között. Én sosem leszek olyan vámpír, mint amilyeneket ismertem régen. Nem tudnám magára hagyni azt, akit szeretek. Bár mentségükre szóljon, hogy ők már biztos nem szerettek engem, mi másért hagytak volna el...
- Anya, jól vagy? - emlékimből a kis Jake hangja hozott vissza. A kis Jacob. Hiszen ő is már felnőtt férfi, de nekem mindig is, csak a „kis Jake” marad. A legkisebb fiunk. Milyen csodálatos férfi mind a három. Csak úgy dagadok a büszkeségtől, már akkor is, hogyha rájuk gondolok. Tökéletes harcosok, és mégis érző szívű és érzékeny férfiak. Billyre most nehéz feladatok várnak, hiszen apja halálával most rá vár, hogy átvegye az Alfa posztot. Mindent meg fogok tenni, hogy könnyebbé tegyem ezt a számára. Nehéz idők jönnek, de átvészeljük ezt is, mint minden mást is.
- Nem igazán – mondtam halkan, hiszen már ott álltunk legjobb barátom sírjánál.
- Minden rendben, anyu – szorított magához Anthony és nyugtató dolgokat mormolt a fülembe.
Tudtam, hogy neki is éppen akkora a veszteség, mint nekem, de most valahogy mégsem voltam képes erős maradni, pedig annak kell lennem. A fiúk számítanak rám. Már csak én vagyok nekik. Ahogy ezt elhatároztam úgy éreztem, hogy az erő szétárad a testemben. A kis karkötőre néztem, ami már ötven éve a csuklómon van. Egy apró kis karkötő egy faragott farkassal, amit maga Jake készített. Életében összesen öt farkast faragott ki, ami tökéletes mása volt az átváltozott alakjának. Az első az enyém volt, a következőt Anthony kapta, majd Dawn, Billy és Jake. Ez jelképezte az összetartozásunkat. Soha nem vettük le az apró kis ékszert. A szertartás gyönyörű volt, Jacob minden tisztelet megkapott, ami kijárt egy Alfának. Mindenki ott volt
Dawn és Jacob Black
Szerető szülők, igaz barátok
Emlékük örökké él szívünkben
- Itt az ideje, hogy menjünk – szakította meg a csendet Billy. – Járőröznünk kell hajnalban. Holnap visszajövünk. Rendben? Minden nap visszajövünk.
- Persze, igazad van – értett egyet Jake és Anthony, de én csak dermedten álltam továbbra is.
- Anya – szólított meg Billy most engem, de én csak megráztam a fejem. – Nincs semmi baj. Hazaviszünk. Jó? – kérdezte aggodalmasan. Hm… Csak a fiaim képesek aggódni a vámpír anyjukért. Megadóan bólintottam. A következő pillanatban pedig már Billy karjában voltam. Gyengéden szorított magához, mintha csak az apja lenne. Nagyon hasonlított rá mindenben. Egészen az ágyamig vitt. Fiaim óvatosan lefektettek az ágyra, majd betakargattak. Tudták, hogy nincs erre semmi szükség, de mégis szerettek engem kényeztetni. Azt mondták, hogy valahogy viszonozniuk kell a szeretetet, amit kapnak tőlem. Hiába mondtam nekik, hogy már százszor is meghálálták, akkor sem szoktak le róla, na nem mintha nem esett volna jól a törődés. Egyenként odaléptek hozzám, majd megcsókolták az arcomat és elmentek lepihenni a saját szobájukba. Jól ismertek. Tudták, hogy most a tettek többet érnek minden szónál és én meghatódva néztem utánuk, amikor halkan becsukták az ajtót maguk mögött. Már csak ők maradtak nekem a világon.
2. fejezet
(Bella szemszöge)
Egész éjszaka úgy feküdtem, ahogy a fiaim otthagytak. Semmi kedvem nem volt megmozdulni, sem felkelni, pedig kellett volna reggelit készítenem Billynek, hiszen nemsokára járőrözni megy, nem lehetek rossz anya. Úgyhogy csak felkeltem, és csendben gépies mozdulatokkal elkészítettem egy nagy tányérnyit a kedvenc szendvicséből, majd írtam rá egy cetlit, hogy szeretem, bekészítettem egy adag kávét, és visszafeküdtem az ágyamba. Azt hiszem, hogy depressziós lettem már megint. Akkor is ez történt, amikor ők itt hagytak. Csak akkor itt volt Jake, és kihúzott a csávából, de most már nincs itt. Ő is elhagyott engem. Nincs miért lennem. A fiaim nagyok, már nincs szükségük rám. Egyedül is remekül boldogulnak. Még csak öngyilkos sem lehetek, hiszen elég nehéz lenne saját magam széttépni és elégetni. Egyébként is megígértem Jacobnak a halála előtt, hogy vigyázni fogok a gyerekekre és örökké velük leszek. Be kell tartanom a szavam, hiszen ez volt a kívánsága. Miért tetted ezt Jacob? Miért? Talán megmenthettem volna, de nem tagadhattam meg a kívánságát. Annyira ostoba voltam, meg kellett volna mentenem. Az én hibám. Gondolataimból halk nesz szakított ki, majd az ajtó is csendben kinyílt. Billy volt az. Ezek szerint ideje volt járőrözni.
- Anya, bejöhetek? – suttogta az ajtóból, én pedig csak bólintottam. – Tudom, hogy nagyon rosszul érzed most magad, de hidd el, hogy talpra állunk megint – ült le az ágyam szélére és megszorította a kezem. – Nem vagy egyedül, ezt soha ne felejtsd el. Hiszen mindig is a második anyánknak tekintettünk. Szükségünk van rád, úgyhogy ne gondolkodj semmi ostobaságon. Rendben? Már csak te maradtál nekünk – mondta gyengéden és lefeküdt mellém az ágyra. Billy sosem volt jó alvó, úgyhogy kiskorában is gyakran átlopózott hozzám, hogy beszélgessünk. Hányszor aludt el a hideg testemhez bújva miközben a haját simogattam. Mindig is komoly gyerek volt. Fontosnak tartotta, hogy minden rendben legyen a családja körében, és mindent észrevett.
- Megígérem, hogy semmi ostobaságot nem fogok tenni, ami árthat nekem – mondtam komolyan.
- De vadászni nem fogsz elmenni mostanában – jelentette ki Billy. A francba, túl jól ismer. Tudja, hogyha rosszul érzem magam, akkor böjtölök. Nem válaszoltam, úgyhogy csak bosszúsan megcsóválta a fejét. – Lassan mennem kell járőrözni. Ha végeztem hozok neked egy szarvast. Rendben? – kérdezte mosolyogva. Tudta, hogy ha idehozza, akkor nem tudok majd ellenállni az illatnak.
- Ha azt mondom, hogy ne, akkor is hozol. Igaz? – nevettem fel keserűen.
- Mondasz valamit. De ha inkább mást ennél, akkor most döntsd el – húzkodta a szemöldökét, mint egy kisfiú.
- Nem, azt felejtsd el. Nincs szülinapom, és nem hiszem, hogy a többiek értékelnék – kuncogtam fel, mert eszembe jutott egy emlék, amikor ajándékot akartak nekem adni a fiúk, úgyhogy fogtak nekem hárman egy grizzlyt és bevonszolták
- Rendben, akkor szarvast hozok, de azt verd ki a fejedből, hogy éheztetni fogod magad – mondta szigorúan és mélyen a szemembe nézett. – Mennem kell. Oh, és köszönöm a reggelit. Nagyon finom volt – mondta, majd csókot lehelt az arcomba.
- Nincs mit, tudod, hogy szívesen készítek nektek ételt – mondtam őszintén.
- Szeretlek, anya – tette még hozzá és engem megint rázni kezdett a zokogás.
- Én is szeretlek – motyogtam, mire ő csak elmosolyodott. – Vigyázz magadra – szóltam még utána, amikor az ajtóhoz ért.
- Mindig vigyázok. Ne aggódj – vigyorgott még rám, majd halkan becsukta az ajtót maga mögött.
A nap hátralévő részében még egyszer kikászálódtam a konyhába és készítettem reggelit Anthony és Jake számára is, majd visszafeküdtem az ágyamba és elmerültem a saját kis depressziómban.
(Billy szemszöge)
Miután otthagytam anyát rossz érzésem támadt. Túl sok fájdalom érte mostanában és mind tudtuk, hogy hajlamos összeroskadni. Hiába volt vámpír, mégis tele volt érzelmekkel. Tényleg mindig úgy bánt velünk, mintha a saját fiai lennénk mi is, és ezt az igazi anyánk Dawn sem bánta. Sőt, még örült is annak, hogy van egy pótanyánk, aki örökké velünk maradhat, akkor is, hogyha ő már nem lesz. A halálos ágyán még azt is elárulta, hogy akkor sem haragudna, hogyha miután távozott apa esetleg gyengéd érzelmeket táplálna második anyánk iránt, de apu inkább úgy döntött, hogy követi szerelmét. Ezt most még nem értettem igazán, bár tisztában voltam vele, hogy milyen komoly dolog is a kötődés és mivel állítólag a bevésődés még sokkal intenzívebb, ezért meg tudtam érteni az indítékot, amiért nem hagyta, hogy megmentsük őt. Ez volt az utolsó kívánsága. Anyával akart nyugodni békében és most már ott van, és boldog. De Bella nem az. Bella, különös így gondolni rá. Úgy három éves korom óta mindig is anya kettőnek hívtuk, most pedig már egyértelműen csak anya lett. Ki kell rángatni ebből az elkeseredett állapotból, mert gyűlölöm nézni, hogy a szeretteim szenvednek. Ráadásul ő még mindent jobban a szívére vesz, mint bárki, akit ismerek. Gondolataimból ismeretlen illat szakított ki. Az biztos volt, hogy vámpír, de még nem éreztem az illatát errefelé. Bár nyilván ellenség, mert baráti szándékkal érkező vámpírral még nem találkoztam. Az illatot követtem, és már értesítettem gondolatban a többieket is, amikor megláttam a vámpírt. Eléggé normálisan nézett ki, mármint a többi nomád vámpírhoz képest. Tiszta volt, és nem lógtak cafatokban a ruhái, de akkor is csak egy vámpír volt. Azonnal rávetettem magam, és megdöbbenésében még csak nem is volt ideje reagálni.
- Nyugalom. Békés szándékkal vagyok itt a családommal. A nevem, Carlisle Cullen – mondta higgadtan felemelt kezekkel. A következő pillanatban pedig egy kedves arcú nő sikoltott fel nem messze tőlünk. – Semmi baj, Esme – nyugtatta meg gyorsan az alattam fekvő vámpír a nőt.
- Hát persze a híres Cullenek. Már csak ezek hiányoztak. Nem elég depressziós anya már így is, most még ezek a gyáva férgek is itt ólálkodnak, hogy még jobban tönkre tegyék – gondoltam dühösen, de a régi szerződésünk miatt lemásztam a vámpírról.
- Ismered a szerződést? – kérdezte tőlem miután felállt, mire én csak bólintottam, majd intettem, hogy várjon egy percet és bevetettem magam a fák közé, hogy visszaváltozhassak. A többieknek még szóltam gondolatban, hogy nem kell jönniük mielőtt újra ember lettem, majd gyorsan felkaptam a nadrágom és emberi formában tértem vissza eléjük. – Üdvözöllek. Szeretnénk visszaköltözni ide – kezdett bele a férfi. – Továbbra sem sértjük meg a területeteket, és nem vadászunk emberekre – mondta határozottan. – Életben maradhat a megállapodásunk?
- Talán – válaszoltam tömören.
- Talán? – csattant fel egy hang mögöttük és egy bronz hajú fiatal férfi lépett ki a fák közül.
- Igen, talán. Majd este határozunk felőletek, Edward Cullen – köptem a szavakat fagyosan. Még van képük idejönni azok után, ami történt.
- Miről beszélsz? – nézett rám kérdőn Edward.
- Arról, hogy majd eldől, hogy a szerződés megmaradhat-e – mondtam egyszerűen. Mégis mit képzelnek? Cserbenhagyják a szeretteiket, aztán majd tárt karokkal fogadják őket? Nevetséges.
- Egyre kevésbé értelek – értetlenkedett tovább. Na, persze, most jön az, hogy ők nem is tudták, hogy mi történt miután leléptek.
- Tényleg nem tudom, hogy miről elmélkedsz – fűzte hozzá.
- Nézz utána – morogtam rá. – Ha már más fejében turkálsz, akkor viseld a következményeit. Dr. Cullen majd átnézi az az évi boncjelentéseket, amiket akkor írtak, amikor fogtátok magatokat és eltűntetek – köptem a szavakat az arcába, majd hátat fordítottam. – Holnap reggel a határnál leszek és megmondom, hogy hogyan döntött a törzs.
- Ki vagy te? – kérdezett utánam a Carlisle nevű vérszopó.
- Billy Black, az Alfa – fordultam vissza egy pillanatra, mire mindhárman döbbenten néztek rám.
Nem foglalkoztam velük tovább, hanem átváltoztam nem törődve a nadrágom szétszakadásával, és elrohantam. Tényleg már csak ők hiányoztak hozzá, hogy anya végérvényesen összeroppanjon. Akár szét is téphetik és rágyújthatják a házunkat, még lehet, hogy az is jobb lenne most neki, mint az, hogy éppen most jöttek vissza. Átkozottak!
(Edward szemszöge)
Mi a fenéről hadovált ez az őrült farkas? Semmit sem értek. Mi nem tettünk semmit. Mindenkinek úgy volt a legjobb, hogy mi eltűnünk. Jacob megkaphatta Bellát, akire annyira áhítozott, a lányt, akit szeretek még mindig, de ő már biztosan nem szeretett eléggé. Hiszen terhes volt, valószínűleg Jacobtól, hiszen előlem eltitkolta a dolgokat. Azt viszont végképp nem tudom, hogy a boncolási jelentések, hogy jönnek ide. Miféle boncjelentések? Vajon mi történt?
- Edward, azt hiszem, hogy körül kellene néznünk a kórházban – szakított ki apám a gondolataimból.
- Igen, szerintem is – bólintottam és miután anya kicsit megnyugodott az előbbi sokkból már indultunk is a kórház felé. Carlisle ismét itt fog dolgozni a kórházban. Mi pedig a változatosság kedvéért újrakezdjük a középiskolát, már ki tudja, hogy hányadszor. Hamar odaértünk a kórházhoz és azonnal bevetettük magunkat az irattárba.
- Tulajdonképpen van fogalmad róla, hogy miről is beszélt? – kérdezte apám két papír tanulmányozása között.
- Nem igazán – válaszoltam tömören. Elég kuszák voltak a gondolatai, de akkor is nagyon furcsán viselkedett. – Valaki jön – mondtam hirtelen. Mi pedig gyorsan elbújtunk, mivel Carlisle még nem jelentkezett be és semmi keresnivalónk nem volt itt.
Egy takarítónő volt az. Hosszasan pakolászott, majd törölgetett, felmosta a követ. Már azt hittem, hogy sohasem fogja elhagyni a szobát, amikor végre valahára elment. Elképesztően bosszantó volt, hogy éppen most kellett neki idejönni. Ráadásul ilyen lassú embert én még nem láttam. Bár ez valószínűleg azért volt így, mert órabért kapott, így bár alaposan takarított, de a lehető leglassabban. Na, mindegy, a lényeg az, hogy végre eltűnt innen, és mi előbújhatunk, hogy folytassuk a kutatást.
- Előjöhetünk már? – hallottam meg apám hangját.
- Igen, most már tiszta a levegő – válaszoltam, mire mindketten előbújtunk.
- Derítsük ki, hogy a farkasok miért ennyire dühösek ránk, vagy legalábbis a Black fiú – gondolkozott el apám. Gondolod, hogy Jacob és Bella…?
- Nem tudom, de nem lennék meglepve – mondtam szomorúan.
Mi van, ha a srác tényleg Bella fia volt? Most már úgy is mindegy, hiszen a szerelmem vagy idős néni, vagy már nem is él. Most már nem hagyná, hogy átváltoztassam és szeressem az idők végezetéig. Pedig én bármit megtennék érte, hogy megtehessem. Annyira ostoba voltam. Alice-nek volt igaza. Miért kellett elhagynom anélkül, hogy megkérdeztem volna tőle, hogy mi az igazság? Lehet, hogy nem is csalt meg, csak félreértettem valamit, bár nem hiszem. Egyébként is, hogyha az én babámat várta volna, akkor biztosan Carlisle segítségét kéri, hogy vizsgálja meg, nem pedig Dr. Jacksonhoz ment volna. A francba, ha aznap nem jöttem volna be segíteni a kórházba, akkor nem cselekszem hirtelen felindulásból. Hiszen csak úgy itt hagytuk, búcsú és minden nélkül. Lehet, hogy azt sem tudta, hogy mi történt. Illetve, ha a gondolatmenetem helyes volt, akkor sejtette, de mi van, ha mégsem volt helyes? Ezt már soha nem fogom megtudni. Ostoba voltam. Szörnyű nap volt. Ahogy Dr. Jackson elsétált mellettem és éppen arra gondolt, hogy Isabella Swan még milyen fiatal egy gyermek kihordásához, mégis mennyire boldog volt, hogy terhes. Akkor elpattant bennem valami és csak sodródtam az eseményekkel. Összepakoltunk és eltűntünk Forskból. Alice próbálkozott, hogy menjek és beszéljek vele, de én nem voltam hajlandó. Azt mondtam neki, hogy tudom, hogy mit hallottam, és ekkor Alice is teljesen összetört. Nem akarta elhinni, hogy Bella képes lett volna ilyesmire. Gondolataimból Carlisle kétségbeesett hangja szakított ki. Még soha nem hallottam őt ilyen feldúltnak.
- Te jóságos ég! – mondta és elejtette a papírokat, amiket egy pillanattal előbb olvasott.
- Carlisle, mi a baj? – néztem rá idegesen, de az agya teljesen kiürült. Azt hiszem, hogy sokkot kapott vámpír létére. Lehajoltam és felvettem a papírokat, majd olvasni kezdtem.
- Uramisten! – kiáltottam fel én is, és azt hiszem, hogy hasonló sokkot kaptam, mint Carlisle.
3. fejezet
(Edward szemszöge)
Megkövülten álltam és próbáltam feldolgozni az a pár sort, amit már elolvastam, mielőtt elejtettem volna a papírokat.
„Halotti bizonyítvány és boncolási jegyzőkönyv, Charlie Swan”
„Halotti bizonyítvány és boncolási jegyzőkönyv Renee…”
A többi részét már el sem olvastam, mert Renee csakis Bella édesanyja lehetett. A dátum négy nappal azutáni, mint ahogy elhagytuk Bellát. Vajon mi történt a szerelmemmel? Nem mertem felvenni a papírokat, mert féltem, hogy megtalálom az ő nevét is a papírok között. Mi történt? Hol volt Jacob? Miért nem védte meg a gyermeke anyját és a családját? Nem lett volna szabad itt hagynom, még akkor sem, hogyha tényleg nem az én gyerekemet várta. De mi van, ha mégis? Az Istenit, hogy lehettem ekkora idióta? Nem volt okom rá, hogy kételkedjek benne. Már ötven éve gyötör a kérdés, hogy mi lett volna, ha nem hirtelen felindulásból cselekszem, hanem megvárom, hogy elmondjon mindent.
- Edward – tért magához végre Carlisle is. – El kéne… olvasnunk a papírokat, különben… nem tudjuk meg, hogy… pontosan mi történt – mondta Carlisle, bár még eléggé akadozott a hangja. Megtörten bólintottam, majd felvettem a papírokat.
- Rendben – motyogtam magam elé. – Igazad van.
- Majd inkább én – nyújtotta apám a kezét és elvette a papírokat, én pedig ismét csak bólintottam.
Carlisle olvasni kezdte a jelentéseket én pedig figyeltem közben a gondolatait. Az orvos elmondása alapján tökéletesen kivehető volt, hogy vámpír és vérfarkas tette. De ez nem olyan párosítás, ami együtt szokott lenni. Ráadásul a vérfarkasok nem gyilkolnak ártatlan embereket, pedig minden jel erre a két fajra utalt. Az összes vérük eltűnt a testüket pedig szétmarcangolták. Tehát vámpír volt, aki ügyesen elterelte a nyomokat, valami vadállatra. Volt néhány képi illusztráció is, amitől, ha ember lettem volna, akkor most valószínűleg, vagy rohannék a mosdó irányába, vagy egyszerűen összeesnék. Itt kellett volna lennem, nem lett volna szabad magára hagynom. Miattam figyeltek fel rá a vámpírok. Apám minden papírt pontosan átnézett, de Belláról nem esett szó. Talán ő túlélte valahogy. Esetleg nem volt otthon, amikor rájuk támadtak. Vagy érte jöttek és magukkal hurcolták. De kik?
- Jobb lesz, ha most hazamegyünk, fiam – tette vissza Carlisle a papírokat a helyükre. – Ezt meg kell beszélnünk.
- Igen, szerintem is – értettem egyet apámmal, majd kiosontunk a kórházból.
Eszeveszett tempóban rohantunk a Cullen ház felé, amikor megérkeztünk mindenki a nappaliban ült és kérdő tekintettel nézett ránk. Nyilván Esme már mindent elmondott nekik.
- Na, mit tudtatok meg? – kérdezte Esme idegesen.
- A farkasoknak minden oka megvan rá, hogy nehezteljenek, sőt – kezdtem bele keserűen.
- Kicsit bővebben, ha lehetne – fűzte hozzá Emmett. – Mégis mit tettünk ellenük? – kérdezte kíváncsian.
- Ellenük semmit, de a Swanok ellen igen, és mivel Charlie Billy Black legjobb barátja volt, ezért jogosak a mostani Alfa indulatai – magyarázta apám. Én már nem voltam képes megszólalni.
- Most komolyan azért nem jöhetünk ide vissza, mert Edward összetörte Bella kicsi szívét? – csattant fel Rosalie. – A fenébe is, ki csalt meg kit?
- Itt sokkal többről van szó, Rosalie – fordult most Carlisle a testvérem felé. – Nem azért neheztelnek, mert Edward elhagyta Bellát, hanem azért, mert négy nappal a távozásunk után valakik lemészárolták Charlie-t és Renee-t is – magyarázta apám, mire mindenki felszisszent, és a döbbent gondolatok majd szétvetették az elmémet.
- Bellával mi történt? Hol van? Ugye nem? – tette fel Alice a kérdéseit hisztérikusan.
- Nem tudjuk. Róla nem volt halotti bizonyítvány – mondta Carlisle, bár most jele sem volt a szokott nyugodtságának.
- Akkor lehet, hogy ő túlélte – motyogta Alice maga elé összetörten. – Hol lehet most? Meg kell találnunk – rohant Alice a laptopjához.
- Mit csinálsz? – találtam meg végre a hangomat.
- Rákeresek a rendőrség akkori aktái között – mondta húgom teljesen természetesen. – Ha eltűnt, vagy hogyha elköltözött, akkor annak kell, hogy legyen valami nyoma.
- Kicsim, nem biztos, hogy megmenekült, kérlek, ne lovald bele magad a reménybe – mondta Jasper fájdalmas kifejezéssel.
- Nem lovalom bele magam – mondta húgom felháborodva.
- Drágám, érzem, hogy majd szétvet a remény, hogy a legjobb barátnődnek nem esett baja – mondta Jasper kicsit szigorúbban. – Tudod, hogy érzem, amit te.
- Ne haragudj, de ezt akkor is meg kell tudnunk – mondta Alice, de közben fel sem nézett a gépről. Feszülten vártunk, hátha Alice talált valamit, életem leghosszabb öt perce volt, amikor húgom boldogan felsikkantott.
- Eltűnt! Eltűnt személy, nem halt meg – kiáltotta. – Akkor nem volt ott, amikor megölték Charlie-t és Renee-t. Meg kell találnunk.
- Miért kéne? – kérdezte Rosalie döbbenten.
- Azért, mert a barátnőm! – csattant fel Alice.
- A barátnődet búcsú nélkül hagytad ott ötven éve. Utána megölték a családját valószínűleg vámpírok. Már megbocsáss, de ha Bella szemszögét nézem, akkor nem hiszem, hogy a karjainkba omlik ezek után – érvelt Rosalie és el kellett ismernem, hogy nem mondott hülyeséget. Nem Bella ellen irányult a megnyilvánulás, hanem inkább ellenem és Alice ellen. Ráadásul még logika is volt benne, de akkor is meg kell tudnom, hogy mi történt. Talán majd Billy Black elmondja, holnap reggel a határnál.
- Várjunk holnapig. Reggel rákérdezünk a dolgokra Billy Blacknél, ha feltesszük a kérdéseinket, akkor önkéntelenül is a válaszokra gondol és megtudhatjuk, amit akarunk – vázoltam fel a tervemet, mire mindenki beleegyezően bólintott. Remélem, hogy jó hírei lesznek Bellával kapcsolatban. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy baja esett miattam a családjának és talán neki is.
(Billy szemszöge)
Járőrözés után azonnal elkaptam egy szarvast anyának, és megkértem a többieket is, hogy hozzanak magukkal még egyet. Előbb megvárom, hogy oltsa a szomját és utána mondom el neki, hogy a Cullenek visszajöttek. Csak így lehet helyes a sorrend, mert különben nem fog inni, hanem inkább szenved. Már késő délután volt. Ahogy megálltunk a házunk előtt Jake és Anthony már kint is volt, de anyát sehol sem láttam.
- Hol van anya? – néztem rájuk kérdőn. A szarvast éreznie kellett volna.
- Üvöltő szeleket olvas – mondta Jake fintorogva. Ajaj, azt a könyvet most már el fogom égetni. Minden rossz esemény évfordulóján kiolvassa azt a nyavalyás regényt és még inkább magába zuhan.
- Mennyire rossz a helyzet? – kérdeztem keserűen.
- Kicsit rosszabb, mint általában – válaszolta Anthony.
- Akkor is innia kell – csattantam fel. – Mindjárt beszélek vele – mondtam még, majd elindultam a szobája felé. – Anya – léptem be kopogás nélkül.
- Tessék – nézett rám szomorúan.
- Hoztam neked szarvast – nyújtottam felé a kezem.
- Nem kérek – vágta rá azonnal.
- Rendben, akkor eltesszük későbbre. Ugye tudod, hogy az mit jelent? – kérdeztem dühösen.
- Nem, azt nem teheted meg – pattant fel anya az ágyból.
- Ha nem végzel vele gyorsan, akkor sem fogom hagyni, hogy kárba vesszen, és mivel meggyógyulni már nem fog... – hagytam félbe mondatot, de még mindig nem reagált. - Szóval kivéreztessem, vagy jössz és iszol? – kérdeztem kegyetlenül. Igazából nem tettem volna meg, de tudtam, hogy ez beválik. Anya nem bírta elviselni, hogyha valaki, vagy valami szenved miatta.
- Jól van, nyertél – morgott anya az orra alatt, de azért elindult lefelé.
Anthony és Jake felvont szemöldökkel figyelték, ahogy anya dühösen kitrappolt a házból és máris rávette magát az egyik szarvasra. Nagyon szomjas lehetett már, mert a szeme is fekete volt, ráadásul, ahogy megérezte a vért rögtön mohón kezdett kortyolni. Enyhe mosollyal figyeltem, ahogy a szeme egyre inkább visszatért arra a gyönyörű arany árnyalatra, ami sokkal jobban illett hozzá, mint a koromfekete.
- Hogy csináltad? – kérdezte Anthony elégedetten.
- Megfenyegettem, hogy kivéreztetem a szarvast, és tudja, hogy az lassú halál – súgtam vissza testvéremnek.
- Még mindig azt hiszi, hogy a legutóbb megtetted? – kérdezte Jake, de olyan halkan, hogy anya ne hallja meg.
- Igen, elég hatásos volt az előadásunk – mosolyodtam el. Azt hittem, hogy soha nem fogja megbocsátani, pedig ha tudná, hogy az már egy halott szarvas volt és mi pedig a hentestől szereztünk vért. De legalább, ha ezzel fenyegetőzöm, akkor nem utasítja vissza táplálékot.
Türelmesen megvártam, amíg anya befejezi az ivást. Miután végzett a szarvasok tetemeit a fivéreimmel gyorsan eltüntettük. Majd visszamentünk a házba anya után. Hallottuk a vízcsobogást ebből arra következtettünk, hogy fürdeni fog. Hiába nem volt szüksége emberi dolgokra a fürdőről soha nem mondott le. Azt mondta, hogy ez az egyetlen dolog, ami teljesen kikapcsolja legalább egy kis időre az agyát. Mondjuk ez az esetek majdnem száz százalékában rá is fért. Túl sokat gondolkozik mindenen. Főleg olyan dolgokon, amiken nem kellene. Mindenesetre örültem, hogy ivott és még lazít is egyet mielőtt elmondom neki, hogy a Cullenek visszatértek. Minimálisan is dührohamot, vagy sokkot fog kapni. A biztonság kedvéért Jake-nek és Anthonynak már szóltam a dologról. Azt hittem, hogy Anthony majd kíváncsi lesz az apjára és a család többi részére, de inkább csak felháborodott, hogy van képük visszajönni ide, azok után, ami történt. Talán túl sok időd töltött farkasok között, mert nem igazán kedveli a saját fajtáját. Na, nem mintha ez baj lenne, inkább csak furcsa. Bár tény, hogy őt ugyanúgy cserbenhagyta ez a család, mint az édesanyját.
- Hol van már? – türelmetlenkedett Jake. – Anya, már vagy két órája áztatod magad.
- Nyugi – szóltam rá az öcsémre. – Legalább addig is jól érzi magát.
- Vagy magával vitte az Üvöltő szeleket a kádba, és reggelig nem látjuk viszont – tette hozzá vigyorogva Anthony.
- A francba, erre nem gondoltam – pattantam fel az asztal mellől és felsiettem az emeletre. Bementem anya szobájába és rögtön ránéztem az éjjeli szekrényre. A könyv valóban nem volt rajta. – Anya – kopogtattam be a fürdő ajtaján.
- Tessék? – sóhajtott. Ez egy amolyan, „hagyjál békén kisfiam” típusú sóhaj volt. Mostanában elég gyakori.
- Beszélnünk kellene egy nagyon fontos dologról – magyaráztam az ajtónak.
- Tényleg nagyon fontos? Már majdnem a végén járok a történetnek.
- Igen, tényleg nagyon fontos. Fontosabb, mint az, hogy tízezredszerre is befejezd az Üvöltő szeleket – csóváltam meg a fejem.
- Jól van, tíz perc és lent leszek – ígérte meg.
- Rendben – válaszoltam megkönnyebbülten és már lent is voltam.
Visszaültem a helyemre, két fivérem közé és türelmesen vártam. Tíz perc múlva valóban lejött, leült az asztalhoz, majd kérdőn nézett ránk. Egész nap erre készültem, de most valahogy nem találtam a szavakat arra, ami történt. Már vagy háromszor szólásra nyitottam a szám, de mindig meggondoltam magam, aztán végül erőt vettem ezen a tébolyon és mélyen anya szemébe néztem.
- Tudnod kell, hogy visszajöttek a Cullenek – hadartam el gyorsan. Tudtam, hogy így is megérti, amit mondok.
- Tessék? – markolta meg az asztal szélét.
- Jól hallottad, anya. Visszajöttek – mondtam ki még egyszer, mire anya kezei még erősebben szorították az asztalt, ami hangos reccsenéssel adta meg magát. Belenéztem a szemeibe, amik most dühösen, és csalódottan csillogtak. A harag egészen feketére színezte, az egyébként arany szempárt. Nem szívesen okoztam fájdalmat neki, de folytatnom kellett. – Szeretnének újra letelepedni itt a szerződés szabályai szerint – mondtam ki a még rosszabb hírt. Vártam, hogy hátha történik valami, de ő csak az asztalt markolta és meredt magam elé. – Azt szeretném megtudni, hogy te el tudnád-e viselni a tudatot, hogy a közelben vannak. Mert ha nem, akkor gondolkodás nélkül felbontom a szerződést és elzavarom őket – fűztem még hozzá.
- Ez a szerződés már több, mint egy évszázada él. Ne bontsd fel miattam – mondta halványan mosolyogva, de látszott rajta, hogy nem akarja, hogy itt legyenek.
- Bármit megtennénk miattad – biztosítottam.
- Nem fognak zavarni – sóhajtott fel anya. – Ugye nem mondtad meg nekik, hogy élek? – kérdezte kíváncsian.
- Természetesen nem – vágtam rá azonnal. Jobb, ha békén hagyják. Szenvedett már eleget.
- Akkor jó. Szerintem, hagyd életben a szerződést, én pedig amúgy sem sűrűn hagyom el a rezervátumot, hát majd mostantól egyáltalán nem megyek ki. Így rendben lesz – mondta határozottan, mire én beleegyezően bólintottam. Igaza van, ez jó megoldás.
- Biztos vagy benne? – kérdeztem rá még egyszer a biztonság kedvéért.
- Igen, teljesen – mondta anya határozottan, majd Anthony felé fordult. – Fiam, nem hibáztatlak, ha meg akarod ismerni őket – mondta gyengéden. Hát persze, erre is csak a mi anyáink képesek. Ez az állandó megértés és lágyság. Hihetetlen.
- Nem vagyok rájuk kíváncsi – vágta rá Anthony dühösen. – Elég bajt okoztak már, nem kell több.
- Rendben, fiam, ahogy akarod – egyezett bele. – De ha meggondolod magad, akkor sem fogok haragudni. Csak azt ne áruld el nekik, hogy élek. Ha a közelükbe mész, kapcsold be a pajzsod. Kérlek.
- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, de nem fogom meggondolni magam – mondta fivérem határozottan.
- Akkor reggel szólok nekik, hogy maradhatnak – mondtam el a tervet, majd lezártnak tekintettük a vitát. Anya sokkal jobban fogadta, mint hittem. Azt gondoltam, hogy őrjöngeni fog, de nem tette. Mindig visszafogta a vámpír énjét, hogyha a közelében voltunk. Még akkor is, hogyha nagyon dühös volt, nem akarta, hogy azt lássuk, ahogy őrjöng. Bár holnap azt hiszem, hogy vennünk kell egy új asztalt, mert az nem bírta ki a megpróbáltatásokat.
Aznap sokáig fent voltunk és filmeket néztünk. Anya is velünk tartott, ami nagyon jó érzés volt, tekintve, hogy ez volt az első közös programunk két igen közeli temetés után. Amikor mindenki elfáradt felmentünk a szobáinkba. Nem bírtam sokáig egy helyben maradni, úgyhogy visszamentem anya szobájába, az éjszakát szinte teljesen átbeszélgettem vele. Hiányoztak már ezek a hosszú csevejek, még akkor is, hogyha általában vidámabb témákat szoktunk ecsetelni. Reggel pedig elindultam a határhoz, hogy közöljem a Cullenekkel, hogy maradhatnak.
.jpg)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése