Klaudya-A Volturinak ítélve

A Volturinak ítélve

1. rész

Közeledett a tavaszi bál napja.

Ez egyvalamit jelentett. Csakúgy, mint előttem oly sokan, én is kilépek a nagybetűs ÉLETBE, és a kelendő kisasszonyok sorát fogom népesíteni.

Az apámnak és az anyámnak ezt jelentette a bál.

Nekem viszont azt, hogy mostantól el egyetlen szó nélkül kell eltűrnöm mindenféle férfi ( legyen az akár annyi idős mint én, vagy nálam jóval öregebb ) közeledését. Most már nem mondhatom, hogy még fiatal vagyok az ilyesmihez, nem képelhetem fel őket, pedig legszívesebben azt tenném.

Most is itt állok, egy csodaszép orgonalila ruhában, a kezeimen hófehér bársonykesztyűk, vörösesbarnás hajam, laza kontyban tekeredik a nyakamhoz, és olyan boldogtalan vagyok.

Pedig örülhetnék is. Nem?

De mégsem teszem, mert egy nálam negyven évvel idősebb férfi, már legalább fél órája engem méreget a szoba sarkából, és miközben nagyban szivarozik, egy – egy szippantás közepette rám kacsint, és a tenyerét dörzsöli, mintha máris az övé lennék.

Eddig úgy tudtam, hogy szabad akaratú emberi lény vagyok aki azt csinál amit akar. Mekkorát tévedtem.

Óriási sóhajtottam, és szépen – lassan kivonultam a teremből. Már majdnem kiértem a szabad levegőre, amikor valaki a nevemet kiáltotta:

- Didyme!

Megsemmisülten álltam meg, és egy csodálatos, de hamis mosolyt erőltettem az arcomra, majd megfordultam.

Ekkor beleütköztem egy fiatalemberbe.

A lélegzetem is elállt olyan jóképű volt. Elegáns öltönyt viselt, és a kezében keménykalapot szorongatott. A szemei a legtisztább égszínkék színében pompáztak, szőke, enyhén göndör fürtjei pedig lomhán omlottak a vállaira.

- Igen? – kérdeztem, és a mosolyom azon nyomban őszintévé változott.

- Ezt elhagyta kisasszony! – mondta mosolyogva, és felém nyújtotta a szintén lila színű, hatalmas lepkét mintázó csatomat, ami tele volt rakva drágakövekkel.

- Hálásan köszönöm. – mondtam, majd magamhoz szorítottam a csatot, amit még szeretett nagymamámtól örököltem, és közben gyorsan elvörösödtem.

- Elnézését kérem, de ez a tárgy mindennél fontosabb a számomra.

- Ugyan nem kell szabadkoznia. – legyintett elegánsan a fiú – Teljesen megértem. Még szerencse, hogy én találtam meg, és nem valamelyik becstelen dzsentri. – szólt halkan, majd arrafelé nézett ahol még mindig az az idős, perverz öregúr álldogált és most tette a szépet egy hozzám hasonló fiatal lánynak.

Elnevettem magam, és közelebb hajoltam a férfihoz.

- Köszönöm. – mondtam, majd szenvedélyesen a szemeibe néztem, és közben pukedliztem.

- Részemről a szerencse és az öröm. – válaszolt a fiú, és meghajolt, majd kezet csókolt.

– Victor Holms. – tette még hozzá.

- Alexandra Didyme Cole. – mondtam a teljes nevemet, majd hozzátettem. – Az előbb a második nevemen szólított.

- Igen. Talán baj? – kérdezte Victor.

- Ugyan, nem. Csak nem sokan tudják, hogy én sokkal jobban szeretem a Didymét, mint az Alexandrát.

- Talán meglepte, hogy én tudtam? – kérdezte, és megeresztett felém egy önelégült mosolyt.

- Bevallom igen. – biccentettem, de azért örültem.

- Mielőtt kegyed után jöttem volna, bátorkodtam érdeklődni a barátaitól. Remélem nem haragszik? - kérdezte kissé aggodalmasan.

- Ez igazán kedves. – szóltam, és legjobb barátnőm, Scarlett felé pillantottam.

Ő is annyi idős volt, mint én, de már két éve férjhez ment.

Most éppen egyedül álldogált a szoba végében, az ablaknál, és a férjét figyelte aki a tőle nem messze lévő asztalnál pókerezett. Amikor találkozott a tekintetünk rámosolyogtam, és ő rögtön viszonozta azt.

- Szóval mit gondol? – szakított ki a gondolatmenetemből Victor, és szégyenkezve bevallottam neki, hogy az előbb nem figyeltem rá, így nem hallottam, hogy mit is mondott.

- Azt kérdeztem, hogy lenne – e kedve velem tartani a kertbe?

- Ó. – mondtam, majd vártam pár másodpercet. Anyám mindig arra tanított, hogy a férfiakat nem árt egy kicsit megvárakoztatni mielőtt konkrétan igent mondanánk nekik. Legyen szó bármiről is.

- Végülis kifelé készültem.

- Akkor? - kérdezte, és a kezét nyújtotta.

- Rendben. Nem bánom. – szóltam és belekaroltam.

Együtt elvonultunk az ajtóhoz, majd Victor kinyitotta előttem azt, és követett kifelé a friss, tavaszi levegőre.

Már este volt.

A Nap régen lement, és helyette csillagok ezrei tündököltek az égbolton, mégsem lehetett szó nélkül hagyni a Toszkán táj szépségét.

A hegyek körülvettek minket, mint megannyi bástya. A rajtuk lévő szőlőtőkék korai bimbóikat bontották. Tőlünk jobbra megannyi, apró szentjánosbogárként világítottak a város fényei. Balra pedig elvadult, vadregényes völgyek, és kanyargó folyók keresztezték egymás útjait.

- Csodálatos. – mondtam, és a kezemben lévő legyezővel elmutattam valahová a távolba.

- Akárcsak ön. – bókolt Victor, és levette a kabátját, majd a hátamra terítette.

Hálás pillantást vetettem felé, és amikor a meleg kezei a bőrömhöz értek, jóleső bizsergés futott végig a testemen. Még sosem éreztem ilyet, de úgy gondoltam, hogy ilyen lehet a szerelem, amiről Scarlett már annyiszor mesélt nekem.

Ő a szerencsésebb lányok köré tartozott. Az apja kikérte a véleményét mielőtt férjhez adta volna. Így történhetett, hogy Scar, Oliver felesége lehetett, akivel már kisgyermekkoruk óta gyengéd érzelmeket tápláltak egymás iránt. Persze az sem volt hátrány, hogy Oliver az egyik legelőkelőbb volterrai család sarjai közé tartozott.

- Szóval ön nem volterrai. De akkor honnan jött? – kérdeztem, és Victor felé fordultam.

A fiú elégedetten nézett rám, és elmosolyodott.

- Látom kegyed igen jó megfigyelő.

- Nem kellett, hozzá nagy tehetség, hogy kitaláljam ön nem idevalósi. Sosem láttam még egyik bálon vagy estélyen sem, pedig nekem elhiheti feltűnt volna.

Victor még nagyobb mosolyt eresztett felém, és mesélni kezdett.

- Angliából jöttem. A nagybátyám, aki öt éve telepedett le itt, egy hete elhunyt, méghozzá elég rejtélyes körülmények között. Én voltam az egyetlen rokona, így most minden vagyona és ingósága rám szállt.

- Részvétem. – szóltam, és lehajtottam a fejem.

Victor követte a példámat és egyperces néma csenddel adóztunk halott rokonának. Majd megkérdeztem:

- Mit ért ,,rejtélyes körülmény között” ?

A fiú sóhajtott egy nagyot, tanácstalanul megvakarta a fejét, majd így szólt:

- Nem szeretném megijeszteni.

- Kérem. Attól ijedek meg, hogy így reagált. Mondja csak el. Attól talán ön is megkönnyebbül egy kicsit. – bátorítóan néztem rá, és végül beadta a derekát.

- Éppen a szomszéd városban volt látogatóban. Hazafelé jövet eltűnt. Aztán… - abbahagyta és tétován nézett rám.

- Folytassa! – parancsoltam rá.

- Jó – jó. – szólt feltartott kezekkel, majd így szólt:

- A teste nemrég került elő. A nyakán és a kezén harapások voltak.

Borzadva sóhajtottam fel, és éreztem, amint kiráz a hideg.

- Én megmondtam, hogy erről jobb lenne ha nem tudna. Már bánom, hogy elmeséltem!

- Az én hibám, hiszen jómagam erőszakoskodtam. Ön szerint mi lett a nagybátyjával?

- Fogalmam sincs! De egy biztos! Meggyilkolták!

- Te jó ég! – szóltam újra, és a fejemet csóváltam. Aztán eszembe jutott valami, és tétován néztem Victor meggyötört arcába.

- Hallott már a vámpírokról?

A fiú tátott szájjal meredt rám, majd bólintott.

- Kegyed úgy gondolja, hogy vérszívó lények végeztek volna szegény Antonio bácsival?

- Tudom butaság. – hadartam, és rögtön lesütöttem a szemeimet – Én csak …

- Igen?

- Semmi. Felejtse el! - jelentettem ki, és elindultam befelé, vissza a terembe.

- Didyme, kérem! – szólt Victor, és gyengéden megfogott, majd maga felé fordított.

– Folytassa.

- Tudja csak az jutott az eszembe, hogy mi itt Volterrában minden évben megünnepeljük Szent Marcus napját. Halotta már a történetét?

- Nem. – rázta a fejét a férfi.

- Akkor elmesélem. Szent Marcus volt az a személy aki egykoron kiűzte a vámpírokat a városunkból. Az élete árán is. Azt hiszem végül mártírhalált halt valahol Kelet – Európában. Előtte nálunk is voltak ilyen esetek. A nagymamám is ilyen körülmények között hunyt el. – szóltam, és megeresztettem a tétova könnycseppet.

Victor megfontoltan átölelt, és így szólt:

- Nagyon sajnálom.

- Régi történet. – próbáltam könnyíteni a dolgot – Persze nekem még azóta is fáj. Kislány voltam amikor meghalt szegény. Ha nem haragszik erről nem szeretnék beszélni!

- Hogyne. Megértem. – bólintott, majd újra átölelt és én viszonoztam az ölelését.

Kezeink végül egybefonódtak és ajkaink vad, szenvedélyes csókban forrtak össze.

Egyre szorosabban öleltük egymást.

Ekkor aztán zajt hallottunk. A hátunk mögül jött.

Gyorsan szétrebbentünk, és kipirulva fordultunk az olívafák felé.

- Jóestét! – köszönt egy magas, hosszú, sötéthajú férfi.

- Jóestét. – mondtuk mindketten egyszerre, és nagyon szégyenkeztünk, hogy így rajtakaptak minket.

- Talán nem veszik tolakodásnak, ha megjegyzem, hogy ilyen késői órában igen kockázatos idekint álldogálni egy ilyen szép, fiatal párnak.

- Ezt meg hogy érti? – kérdezte Victor, emelt hangon, és az oldalához kapott ahol a kardja fityegett.

A titokzatos férfi most hátrált egy lépést és jóízűen felkacagott.

- Ezt úgy értettem, hogy kísérje be a hölgyet a biztonságos házba! Nehogy baja essék véletlenül! - szólt parancsolóan.

Victor megfeszült mellettem és kirántotta a kardját. Megfogta a kezemet és berántott maga mögé.

- Ne féljen Didyme! Megvédem! – mondta, és hősiesen kihúzta magát.

- Kérem uram! – szólítottam meg az idegent, aki ekkor már a közelünkben volt, és vörösen izzó szemekkel, dühösen meredt ránk. – Kérem! Távozzon! Ez az apám birtoka!

- Csak az ön kedvéért! – mondta végül, majd lassan újra hátrálni kezdett, és eltűnt a sötétségben.

Victor megkönnyebbülten tette el a kardját, és igyekezett befelé tuszkolni a lakásba.

Mielőtt becsukta volna az ajtót, tekintetem megakadt az elsuhanó férfin, akit immár két, hatalmas, szintén vörös tekintetű, szürkeköpenyes férfi kísért.

2. rész

Az ajtók döngve csapódtak fel előttem, mintha csak az akaratommal irányítottam volna őket. Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem az én érdemem, csupán Félix és Dimitrij siettek előre, hogy tiszteletüket kifejezve kinyissák nekem a palotánk felé vezető ajtókat. Amikor a nagyteremhez értem kiabálás ütötte meg a fülemet.

- Mi az? – kérdeztem otrombán, és Félix aggódó arcába néztem.

- Semmi. – válaszolta az kitérően, de én láttam rajta, hogy mennyire retteg.

- Szerintem nem kell féltened a drágalátós Heidit! - mondtam unottan – Aro úgysem végezne vele. Túlságosan is fontos szerepet tölt be a családban, mintsem, hogy megölné!

Félix egy óriásit sóhajtott, és megkönnyebbülten nézett Dimitrij felé.

- Persze ez még nem azt jelenti, hogy szemet fogunk hunyni a hiba felett amit elkövetett! - tettem hozzá, és kaján mosoly suhant át az arcomon. – Hajjaj! Úgy hallom, hogy a kis Jane máris akcióba lendült!

Félix most már nem tudta tovább türtőztetni magát, és berohant a terembe.

- Elnézést! – szabadkozott helyette is Dimitrij.

- Gyerünk! Igyekezz befelé! – szóltam rá, és ő azonnal bólintott.

Kinyitotta előttem az ajtót és előreengedett.

A terem közepén Heidi fetrengett. Kiabált és a fejét fogta.

- Könyörgöm! Neee! - sikoltotta, és a kezét Aro testvérem felé emelte – Kegyelmezz nekem, Mester!

Jane elégedett képpel álldogált Heidi előtt, és szemeit a barnahajú lány szemeibe fúrta.

Caius testvérem a trónszékében ült és tapsikolt.

- Elég Jane! Elég! – mondta Aro, majd a kezeit a kislány vállára tette.

Jane csalódottan bár, de abbahagyta Heidi kínzását, és visszaállt Alec mellé.

Félix odasietett Heidihez és felsegítette.

- Jól vagy? – kérdezte suttogva, de a teremben mindenki hallotta.

- Igen. – nyögte a lány, majd eltolta magától a fiút, és amennyire csak tudta kihúzta magát. – Eredj innen Félix! Ne hozz még ennél is kínosabb helyzetbe a Mester előtt!

Jane hangosan felvihogott.

- Óh Heidi! Annyira sajnálom! - mondta mosolyogva – Lehet, hogy végleg kiestél a Mester kegyiből? Azt nem élném túl! - szólt, és megint nevetett.

A lány nem szólt semmit. Lehajtott fővel várta Aro ítéletét.

- Megbocsátok! De ez volt az első és egyben utolsó alkalom! Megértetted?

- Persze. Köszönöm. – mondta a lány, és lehajolt Aróhoz, majd megcsókolta a kezeit. – Többet nem fog előfordulni. Ígérem.

- Reméljük is! - dörrent rá Jane – Habár igazán könnyű volt elbánni azzal a vén öreggel!

- Elég! – szólalt meg Aro, és olyat tett amit még soha . Félbeszakította Jane monológját!

Szinte éreztem, amint megfagyott a levegő a teremben. Magam is meglepődtem, hogy fivérem életében először ellentmondott kis kedvencének. Mindannyian jól tudtuk, hogy Aro imádta Jane-t. Lányaként szerette. Ám most mégis haragosan nézett rá.

- Sajnálom, Mester! – szabadkozott a lány.

- Te is jól tudod, hogy Heidi nagyot hibázott. A saját törvényeinket szegtük meg! Ha ez a fülébe jut a világon élő többi vámpírnak vajon hogyan reagálnának rá? Lázadással! – válaszolta meg a saját kérdését Aro – Még az is lehet, hogy megpróbálnának letaszítani minket a trónról!

- Azt nem engedhetjük! – szólt közbe Caius – Még csak az kellene, hogy újra Stefan és Vladimir törjön uralomra! - méltatlankodott a testvérem.

Én persze teljesen egyetértettem vele.

Éppen ezért én habozás nélkül végeztem volna Heidivel. De Aro nem. Ő túl gyenge volt az ilyesfajta döntésekhez.

Megvetően horkantottam.

- Többet nem engedheted meg magadnak, hogy egy volterrait hozz a színünk elé! - kiáltotta Caius.

- Esküszöm, hogy nem tudtam, hogy itt él. A szomszédos városból jött. Onnan csaltam el ide, akárcsak a többi embert! – védekezett Heidi, de szavai süket fülekre találtak.

- Ez nem mentség! - szóltam most én, és minden szem rám szegeződött. – Ha már voltál olyan szerencsés, hogy megmenekültél ne feleselj itt és mentegetőzz, hanem lódulj a szemünk elől!

Heidi bólintott, és kirohant a teremből.

Félix követte. Még sokáig hallottuk, ahogy vitatkoztak.

- Hagyj békén! – kiáltotta a lány.

- De …

- Tűnj innen! - szólt rá újra és újra arra az ütődött Félixre.

Jane fejcsóválva kisietett utánuk, és mindkettőjüket jól leteremtette.

Alec még a teremben állt és engem bámult.

- Kifelé! – parancsoltam rá, és ő is kisietett, el Jane után.

- Marcus! – sóhajtott barátságosan Aro, és kinyújtotta felém a kezeit. – Jó téged újra látni kedves fivérem.

- Akárcsak titeket! – mondtam, és egyenként biccentettem a két testvérem és a feleségeik felé.

- Szerencsével jártál? – kérdezte Sulpicia, Aro hitvese.

- Félig meddig. – válaszoltam kurtán, és leültem a saját székembe.

Hallottam amint a Athenodora és Sulpicia pletykálni kezdtek.

Idegesítő nőszemélyek voltak. Nem is értettem, hogy Aro és Caius miért pont őket választották feleséginek.

- Magunkra hagynátok minket? – kérdeztem végül, és bosszankodva néztem rájuk.

- Természetesen. – mondták mindketten, majd ők is kivonultak a nagyteremből.

- Mesélj! – szólt Caius, és megveregette a vállamat.

- A nő akit hitvesemnek választottam mást szeret! – mondtam, és próbáltam leplezni a hangomból áradó csalódottságot.

- Ez bizony elég sajnálatos! – csóválta a fejét Aro – Egy másik vámpírt! Oh de kár!

Nyeltem egy nagyot, és kimondtam azt, amit a legjobban szégyelltem:

- Egy embert!

A két fivérem tátott szájjal meredt rám, és hitetlenkedve rázták a fejüket.

- Ez most komoly? – kérdezte Caius.

- A lehető legkomolyabb. Felmértem az érzéseit. Éreztem a felizzó szerelmet.

- Micsoda tény! – szólt Aro, és megérintette a kezemet.

Így láthatta az összes gondolatomat, és magát a lányt is.

- Szóval az öreg Cole leányát szemelted ki magadnak?! – kérdezte, majd végül elvigyorodott.

- Ezen meg mi olyan vicces? - mondtam végül.

- Eggyet se félj Marcus! Daniel Cole az adósom.

- Tényleg? – kérdeztem reménykedve.

- Bizony. – bólintott Aro – Azt hiszem itt az ideje, hogy meglátogassuk egy régi cimboránkat!

3. rész

Mikor másnap reggel felébredtem reménykedtem benne, hogy a tegnapi éjszakám egy részét csak álmodtam. Tisztában voltam vele, hogy melyiket.

- Az a vörös szemű férfi! – gondoltam és ijedten a takarómba markoltam.

Ekkor kopogtattak az ajtómon.

Megugrottam, majd amikor kicsit elrendeztem magam csak ennyit mondtam:

- Szabad!

Először a szobalány jött be. Kezében a reggelimet tartó tálcát hozta. Finom illatok csapták meg az orromat.

Miután letette az íróasztalomra így szólt:

- Jó étvágyat kisasszony!

- Köszönöm Jennie. – mondtam mosolyogva.

- Az édesapja szeretne beszélni önnel. Bejöhet? – kérdezte titokzatoskodva.

- Persze. – szóltam szárazon, és máris nem esett olyan jól az étel.

Jennie kihátrált a szobából, majd utána máris bejött az apám.

Neki is vörösesbarna haja volt, és a sötét szemszínemet is tőle örököltem.

Elmaradhatatlan pipája most is a szájában volt.

- Jó reggel kincsem! – mondta, majd odajött hozzám, és csókot nyomott a homlokomra.

- Jó reggelt, apám! – szóltam, és megpróbáltam eldönteni, hogy mit is akarhat ilyen korán.

- Nem kertelek! Victor Holms tegnap este megkérte a kezedet! - szólt, és elkomorodott.

- Tessék? - kérdeztem, és azon kaptam magam, hogy felugrottam az ágyból, és nem törődve az etikettel apám nyakába ugrottam.

- No lassan a testel Alexandra! - szólt rám szigorúan, majd eltolt magától.

- Didyme. – javítottam ki gépiesen.

Apám csak morgott egyet, majd folytatta:

- Honnan veszed, hogy áldásomat adtam a frigyre? - kérdezte, és az arcomról rögtön lehervadt a mosoly.

- Talál nem! Jaj apám! Kérlek! Ugye nem tetted ezt velem?

- Ennyire szereted?

- Nagyon. – leheltem, és közben elpirultam.

- Fel nem foghatom, miként szerethettél bele egyetlen nap alatt?! - mondta inkább magának, semmint nekem, és a bajuszát pödörgette.

- Apám ezt te nem érheted! Victor olyan kedves, figyelmes és intelligens. Becsületes is. Tegnap visszaadta a nagyi elveszett csatját. – próbáltam bizonygatni a fiú előnyeit.

- Elvesztetted Didyme nagyanyád milliókat érő ékszercsatját?! – mennydörögte apám.

- Igen, de Victor visszaadta. Nézd. – mutattam neki az asztalon heverő értékes ajándékot.

- Hála az égnek. Talán már csak az az egyetlen vagyonunk! - szólt, és a kezét a szívére tette – A jövőben jobban is vigyázhatnál rá!

- Bocsánat! – szabadkoztam.

- Végülis vagyonos férfi ez a Victor, és azt is hallottam, hogy párbajozni is készen lett volna érted!

Ekkor hasított belém a szörnyű tudat!

- Nem álmodtam! A titokzatos férfi mégiscsak itt volt az este!

- … szóval úgy döntöttem, hogy ő lesz a férjed! – jelentette be végül apám.

Ez a mondat minden mást kiűzött a fejemből, és én boldog sivításban törtem ki.

- Elég! Egy úrihölgy nem egy viselkedik! Fegyelmezd magad!

- Értettem! – szóltam, majd intettem a szobába siető Jennie-nek. – Kérlek, keresd elő a legszebb ruhámat! Látogatóba megyek!

- Azonnal kisasszony! – bólintott a lány, és szinte fejest ugrott a ruhásszekrényembe.

- Hova mész? – kérdezte apa.

- Scarletthez! Tőlem kell megtudnia a nagy hírt!

- Légy óvatos! Még nem tudom, hogy ki tört be tegnap a birtokra! – intett az apám, és hirtelen olyan képet vágott, mintha mégiscsak tudna, esetleg sejtené, hogy ki is lehetett az illetéktelen behatoló.

- Majd igyekszem! - válaszoltam, és közben belebújtam a ruhámba.

Jennie pont jókor húzta elém a paravánt.

Miután elkészültem fogtam a napernyőmet és nekivágtam Volterra macskaköves utcáinak.

Néha – néha találkoztam egy ismerőssel. Nekik jól nevelten köszöntem, és biccentettem, de végül meguntam a folytonos kérdezősködőket és úgy döntöttem egy mellékutcán közelítem meg Scarlett és Oliver házát.

Éppen egy csatornanyílást kerültem ki, amikor suhogó hangokra lettem figyelmes.

Megfordultam, és döbbenten vettem szemügyre az ellőttem álló furcsa társaságot.

Egy pompás ruhába öltözött, középkorú férfi, és egy nagyon fiatal, legfeljebb tizenhárom éves, fiús arcú, leányzó termett elő szinte a semmiből.

- Didyme Cole! Megnőttél! – szólt a férfi, és körülményesen meghajolt előttem.

Azonnal feltűnt, hogy mint a legtöbb úriember nem jött közelebb hogy kezet csókoljon. Inkább csak állt az árnyékban és engem nézett.

A lány undorodva fordult felém.

- Elnézést! Ismerem netán?

- Nem hiszem. Apád régi barátja vagyok. Aro.

- Tényleg nem rémlik. – mondtam tűnődve, és kíváncsian néztem a mellette álló lányra.

- Ő itt Jane. – mutatott rá.

Jane kurtán biccentett, és hátrált egy lépést az árnyékba.

- Hallottuk ám, hogy férjhez mész. Gratulálok! - mondta Aro.

- Köszönöm. – szóltam tétován, és megeresztettem egy mosolyt – Sajnálom, de most mennem kell.

- Persze. Add át üdvözletemet az édesapádnak!

- Feltétlen! Viszlát! – köszöntem el, és a kelleténél kicsit gyorsabb tempóra váltottam.

Magam sem tudtam, hogy miért. Valahogy így éreztem biztonságosnak.

Már jócskán elhaladtam amikor visszafordultam, hogy távolról is megnézzem magamnak a két, fura látogatót.

Nem voltak sehol.

- Hogyan tűnhettek el ilyen gyorsan ebből a hosszú utcából? – kérdeztem magamtól, és zihálni kezdtem.

Végül elértem Scarlették házához, és megkönnyebbültem, amikor legjobb barátnőm nyitott ajtót.

- Szia! – köszöntem.

- Szia Didyme! Mi járatban?

- Férjhez megyek! – jelentettem be büszkén, és Scarlett azonnal örvendezni kezdett.

Beinvitált a lakásukba, majd egy délelőtti tea mellett kifaggatott mindenről. Én persze boldogan meséltem neki, hogy mennyire szeretem Victort és, hogy már alig várom, hogy a felesége lehessek.

- Annyira jó látni, hogy ilyen jól alakult a sorsod! – mondta végül Scar, amikor már kifelé kísért a házból.

- Nekem mondod? Ennél jobb dolog sosem történhetett volna velem.

- Akkor már a tavaszi bálon sem kell megjelenned?

Ezen elgondolkodtam. Végül megráztam a vállam, és így szóltam:

- Fogalmam sincs. De nem is érdekel. Ha kell arra is elmegyek, de már ott lesz mellettem Victor, mint kísérő. Egyszóval nem számít.

- Igaz. – helyeselt Scarlett, és megveregette a hátamat.

Miután elbúcsúztunk, elindultam hazafelé. Ám mielőtt eljöttem volna valamit megkellett kérdeznem, mert furdalt a kíváncsiság.

- Te Scar?

- Igen?

- Új család költözött az utcába?

- Tudtommal nem. Miért?

- Csak mert találkoztam egy különleges férfival, meg a lányával. Mármint, gondolom, hogy a lánya volt. A férfi azt mondta, hogy ismeri az apámat.

- Érdekes. – tűnődött el a lány – De mondom. Ide már legalább egy éve senki sem költözött.

- Értem. Azért köszönöm. Majd megérdeklődöm apámnál. Szia.

- Szia. – köszönt el a barátnőm, és már be is csukta a kaput.

A megmagyarázhatatlan pánik újra eluralkodott rajtam, és úgy döntöttem, hogy még véletlenül sem megyek arra amerről jöttem.

Már jócskán elmúlt dél amikor végre valahára hazaértem. A fél várost meg kellett kerülnöm, ha nem akartam a csatornafedél felé menni.

- Te meg hol voltál? – kérdezte az anyám, miközben felállt az ebédlőasztaltól.

- Sajnálom. Elbeszélgettem az időt.

- Gyere és egyél! Délután még ruhát kell választanunk neked a tavaszi bálra.

- Muszáj elmennem? – kérdeztem miközben levettem a kalapomat és a kesztyűimet.

- Ne problémázz ezen annyit! Victor fog elkísérni! Örülj neki, hogy nem ott választunk majd neked férjet!

- Jó. – szóltam csüggedten, és leültem enni.

Ekkor patadobogásra lettem figyelmes.

Kinéztem az ablakon.

Apám érkezett meg a szokásos délutáni lovaglásából. Miután bevitte a lovat az istállóba, bejött, és mindkettőnket köszöntött.

- Jól érezted magadat Scarlettnél?

- Igen. – válaszoltam két falat között.

- Akkor jó. – mondta apám, és közben pipára gyújtott.

- Találkoztam egy régi ismerősöddel.

- Kivel? – szólt apám és kíváncsian fészkelődni kezdett.

- Azt mondta, hogy Arónak hívják. Üdvözöl!

Amikor kimondtam az idegen nevét, apám köhögni kezdett és bevörösödött, anyám pedig elejtette a kezében lévő csésze forró kávét.

- Jaj milyen ügyetlen vagyok! – mondta, majd Jennie-t szólóngatta, és zavarát próbálta leplezni.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Baj? Semmi! Mi lenne…? – mondta apám fennhangon, és figyelmeztető pillantást küldött anyám felé.

- Egyél! Addig mi beszélgetünk egy kicsit az édesanyáddal.

Bólintottam, majd folytattam az ebédet.

Anya és apa kivonultak az ebédlőből, és úgy hallottam, hogy felmentek az emeletre.

- Furcsa. – gondoltam és a kezemben lévő villára meredtem.

Remegett.