Brilliant Moon ( Ragyogó Hold ): 2011

Sziasztok!

Nem szabadkozok, megérdemeltem amiket a chat-be kaptam. Friss-t ígértem, de nem hoztam. Sajnálom, tényleg, komolyan. Most viszont nem csak a kinézet új, hanem még friss is van! J

Bár nem Brilliant Moon, hanem novellák, DE BM fejezet is jön vagy szombaton vagy vasárnap. A fejezet már majd nem kész, egy két apró simítást kell még elvégezni, csak sajnos nem fogok ismét itthon tartózkodni ezért csak hétvégén este lesz.

Köszönöm azoknak, akik eddig is kitartóak voltak! És íme a novellák:

Rövid bevezetés:

A jövőben járunk, jó 20-évvel a Breaking Dawn után. Nessie és Jake összeházasodott. Lett 4 gyerekük:

Stefani és Teddy: ők az elsők. Ikrek. Különleges képességük: Gondolatban tudnak beszélgetni, de csak ők ketten és csak akkor, amikor ők akarnak.

Stefani(Stef) Embry lenyomata lett. Teddy-nek pedig egy ember lány, Meredith(Mer) lett a párja, aki a későbbiekben vámpír lett. Ők már felnőttek.

Lily: Ő jött Stef és Teddy után. A Stefani után a legmakacsabb a családba. Hisztis, és nagyon akaratos. Seth lenyomata lett, és ők is boldogan élnek nem messze Nessie-éktől.

Dorothy: Ő a legkisebb lány a családban. Imádni való, édes kicsi tündér. Mindenki imádja. Ő még gyerek, de bárkit le tud venni egy mosollyal a lábáról.

Reggeli csók

Stefani gyógyíthatatlan beteg.
Liander egy görög fiú, akivel egy kiruccanáson ismerkedtek meg.
+18!

(Stefani szemszöge)

Miután befejeztük a vacsorát Embry haza ment, én pedig anyáékkal és Liander-rel beszélgettem az ebédlőben. Anya kérdezősködött Liander-től, igen ő és az a kíváncsi természete. Dorothy szorosan ölelte a nyakam, és úgy bújt hozzám, bennem pedig újra feltörtek a rossz érzések. Mi lesz, ha nem gyógyulok meg? Nem hagyhatom itt őket. Mi lesz Embry-vel? A bevésődés miatt soha többé nem szerethet mást. Ez igazságtalanság. Én nem akarom, hogy boldogtalan legyen miután én meghaltam. Számomra ő a legfontosabb az életemben. Siralmas gondolataimból Embry hangja ébresztett fel.

- Sziasztok – köszönt, amikor belépett a konyhába – Stef, beszélhetnék veled négyszemközt?- nézett rám szerelmem. Én pedig felálltam, átadtam anyának Dorothy-t, és a nappaliba mentem kedvesemmel.

- Baj van? – kérdeztem halkan.

- Nem – mondta halványan mosolyogva, és egy kicsit elpirult. Mi? Elpirult… ez… - Szóval… igazából… - Embry felemelte a fejét, és a szemembe nézett – azt szeretném megkérdezni, hogy… - szerelmem megfogta a kezem, és egy apró fekete dobozt helyezett bele -… hogy hozzám jössz feleségül?

Hirtelen nem tudtam megszólalni. A nyakába akartam ugrani, és azt kiáltani: igen, igen, igen. Ez volt az álmom, hogy megkérje a kezem, de most mégse mondhatok igent, bármennyire is szeretnék. Akkor önző lennék, de nekem gondolnom kell a jövőjére is. Nem köthetem magamhoz, ha én mégis…

Belenéztem Embry szemeibe és láttam, hogy kitartóan várja a válaszom. Mondanom kell valamit, össze kell magamat szednem.

- Szeretlek, te vagy a legfontosabb az életemben, de ha én most igent mondok, és nem épülök, fel nem akarom, hogy magamhoz láncold magad. Az nem lenne fair veled szemben- kezdtek el folyni a könnyeim.

Szerelmem felsóhajtott. - Kicsim, ez...tudom, hogy most úgy érzed, hogy csak ezért, de...ez nemcsak miattad van. Ha te...te...akkor sem fogok senki mást szeretni, te is jól tudod. Ez nekem is fontos.

- Nem tudhatod. Kicsim én tényleg nagyon szeretlek, és ha nem lennék, beteg egyből igent mondanék... – és ez tényleg így is volt. Gondolkodás nélkül a nyakába borultam volna.

- Azt hittem, hogy azt akarod, mindenki viselkedjen úgy, mintha semmi bajod sem lenne...

- Ez így van - sóhajtottam-, de ha én... én nem akarom, hogy utána is hozzám legyél láncolva, azt akarom, hogy boldog legyél.

- Nem leszek hozzád láncolva – szerelmem kezei közé fogta arcomat- Ez nem lánc. Ez...ez egy olyan szoros kötelék, amit semmi nem tud megváltoztatni, még a halál sem. Te is nagyon jól tudod.

- Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni- mondtam szemlesütve, és még erősebben szorítottam a kis dobozt a kezemben.

Embry újra megcsókolt, majd még mindig nagyon közel az ajkaimhoz az suttogta – Kérlek…

Teleszívtam a tüdőm kedvesem illatával, majd erőt vettem magamon, és megszólaltam.

- Jó, próbáljuk meg még egyszer.

Szerelmem halványan rám mosolygott, majd feltette a kérdést – Stefani Black, leszel a feleségem? – suttogta a fülembe, miközben még mindig szorosan magához ölelt.

- Igen – suttogtam én is Embry fülébe- örömmel.

Majd gyengéden megcsókolt… a vőlegényem? Huh, ez még furcsa. – Köszönöm – mondta a csók után.

- Én köszönöm- csókoltam most én meg őt, és éreztem, hogy belemosolygok a csókunkba.

- Szeretlek – mondta egyszerűen, de nekem ez az egy szó a világot jelentette.

- Én is téged – néztem szerelmem arcára.

Majd felemeltem a kis doboz tetejét, és a lélegzetem szó szerint elállt. Ez gyönyörű, és egy vagyon lehetett. Pontosan olyan, mint amit elképzeltem, sőt… még szebb.

- Felhúzod? – kérdeztem Embry-től miközben a kis dobozt a kezébe tettem, ő bólintott és felhúzta az ujjamra a gyűrűt.

- Szeretlek – suttogtam újra.

Közben apa jelent meg az ajtóban. – Minden rendben? – kérdezte tőlünk mosolyogva, mire én felmutattam a kezem, amin a jegygyűrű csak úgy csillogott.

- Akkor azt hiszem, minden rendben – mondta apa, és rávigyorogott Embry-re majd mellém lépett- Gratulálok

- Köszi, apu – öleltem át, majd anya is megjelent az ajtóban.

- Mi történt? – kérdezte kíváncsian, mire apa egy kicsit előrébb lökött anyu felé.

- Embry megkérte a kezem – mondtam mosolyogva, anya pedig rögtön magához ölelt – gratulálok – mondta boldogan, aztán Liander is gratulált, bár egy kicsit furcsán nézett ránk. Jesszusom, a bátyám pedig pont most nincs itthon. Akinek állandóan elsírtam, hogy már mennyire szeretném ezt. Miután neki is elújságoltam a nagy hírt Embry-re pillantottam.

- Felmegyünk? – kérdeztem halkan. Szerelmem bólintott, és felmentünk a szobámba. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót kedvesem egyből az ajkaimra tapadt, és finoman az ajtónak nyomott.

- Szeretlek – sóhajtottam fel, és végig simítottam a hátán, majd visszafelé lehúztam róla a pólót.

- Én is téged – suttogta és gyengéden csókolgatni kezdte a nyakam. Hihetetlenül jó érzés volt, ahogy forró lehelete a bőröm cirógatja. Embry hajába túrtam, miközben az egyik lábammal átöleltem a csípőjét, még közelebb vonva magamhoz. Szerelmem lehúzta rólam a felsőm, és a gatyám majd a karjaiba kapott és az ágyba fektetett. Szinte éreztem, ahogy felfal a szemeivel, miközben lassan végig simít testemen. Ahol a bőre érintkezett az enyémmel szinte szikra pattant. Annyira gyengéden, és finom érintett és én még többet akartam. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, levettem rólam a maradék fehérneműt, és én is kihámoztam őt a gatyájából, de amikor az alsógatyáját akartam volna lehúzni csak egy hangos nyögésre futotta, ugyanis szerelmem a nőiességem középpontján kalandozott.

- Ne… - sóhajtottam, mire Embry megfeszült és rám pillantott.

- Ne hagyd abba – pirultam el egy kicsit, szerelmem csak rám vigyorgott és tovább kényeztetett. Mikor éreztem, hogy minden porcikám átjárja a gyönyör pihegve borultam a párnámra. Embry pedig mellém feküt, s láttam ő még nagyon is kívánja a beteljesülést… kedvesem mellkasát kezdtem lágyan csókolgatni, majd lehúztam az alsógatyáját, és rámásztam, és lágy csípőmozgásba kezdtem. Nem sokára ő is elérte majd őt követve én is elértem a beteljesülést. Fáradtan borultam szerelmem mellkasára, ő ránk rántotta a takarót, és a mellkasán feküdve cirógatni kezdte a hátam.

- Aludj csak – kaptam még egy utolsó csókot, majd elnyomott az álom.

Nem tudom mennyi lehetett az idő, de egyszer csak puha ujjak finom cirógatását éreztem meg fedetlen hátamon, és az ujjakat lassan lágy csókok követték.

- Mondták már, hogy nem szép dolog felkelteni egy alvó embert? – kérdeztem.

- Bocsáss meg, de egyszerűen képtelenség volt ellenállni – sóhajtott fel szerelmem, és én csak ekkor vettem észre, hogy a fehér selyemtakaró alig takar valamit meztelen testemből.

- Semmi baj – nyögtem fel, amikor kedvesem a nyakam kezdte csókolgatni.

Döntés

(Stefani szemszöge)

A kanapén ültünk Embry-vel, a rossz előérzetem csak egyre jobban erősödött bennem. Nem tudom, mi lehet a bajom, hiszen mindenki jól van. Anya, apa és Dorothy átmentek a Cullen házba, Lily fent alszik Seth- szel, Embry mellettem van, Teddy pedig átment Meredith-hez. Nem tudom, mi lehet a baj, de bármi is az majd megoldódik. Embry karjaiban pihentem, életkedvem se volt. Hirtelen kopogtak az ajtón.

- Megyek – szóltam, és ajtót nyitottam.

- Szia Stef, Teddy itthon van? – Meredith állt az ajtóban.

- Nincs – ráztam meg a fejem – hozzád ment… már egy ideje elment itthonról...

- Hozzám nem jött – tiltakozott Mer. És nekem egy szempillantás előtt leesett a dolog.

- Megölöm – sziszegtem, és éreztem, hogy szemem ellepik a könnyek, felmentem az emeletre és a telefonom után kutattam.

- Kicsim, mi történt? – kérdezte az ajtóból Embry.

- Teddy elment – motyogtam. Próbáltam visszatartani a könnyeim.

- Hova? Stefani nyugodj meg – lépett mögém, és hátulról átkarolt.

- Engedj el, kérlek! – Embry elengedte a derekam, én pedig tovább kerestem a telefonom. Istenem esküszöm, rendet teszek a szobámba!

- Tessék – adta a kezembe a telefont kedvesem.

- Köszi – mondtam, és máris hívtam anyát. 1. csörgés… 2. csörgés... 3. csörgés... Vedd már fel anya!

- Haló – szólt bele anya.

- Anya! Teddy… Anya! Mer átjött… Teddy sehol sincs – nyögtem ki. Egy értelmes mondat se állt össze a fejembe. Hallottam, hogy a telefon a padlón landol.

- Anya! Anya! – Istenem add, hogy legyen mellette valaki.

Alice felvette a telefont, és hallottam, hogy nyugtatja anyut. – Maradjatok, ott ahol vagytok, mindjárt ott vagyunk – mondta Alice majd letette a telefont. Én pedig magam elé bámultam. Teddy nem tehetted ezt. Megígérted. Ezt sohase fogom neked megbocsájtani.

- Stef, kicsim elárulod mi történt? – kérdezte idegesen szerelmem.

- Teddy elment a Volturi-hoz megvalósítani az őrült tervét – mondtam, és éreztem, hogy arcom elárasztják a sós könnycseppek. Embry egyből magához húzott, és szorosan átölelt.

- Honnan veszed? – kérdezte halkan.

- Embry! Mer itt van, Teddy azt mondta hozzá megy… feszült volt reggel, és a rossz előérzetem… ez mind egybevág – a végén elcsuklott a hangom.

- Ssshh, nem lesz semmi baj – simogatta a hátam. Hogy mondhat ilyet? Kitudja Teddy él-e még egyáltalán. Nem, ilyenre még gondolnom se szabad. Teddy jól van.

- Menjünk le – sóhajtottam. Anyuék nemsokára hazaérnek.

- Menjünk – bólintott, és kézen fogva lesétáltunk. Leültünk a nappaliba a kanapéra és csak bámultunk magunk elé. Embry se mondott semmit, tudta, hogy most még a beszéd is nehezemre esik. Túlságosan is féltem a bátyám. Érzem, hogy bajban van. És én nem tudok semmit se tenni. Ez az aggódás már idegölő. Csak teltek a percek, másodpercek és én azt éreztem, hogy menten kirohanok a világból. Hogy lehetett ekkora felelőtlen idióta? Ha egyszer a kezeim közé kerül, én kitekerem a nyakát!

„- Teddy Black, ha egyszer meglátlak, megfojtalak! Utállak!” – üzentem gondolatban testvéremnek, de amilyen makacs úgyse fog válaszolni. Ismerem őt. Csak… hogy csúszhatott ki a kezemből? Remélem, épségben van, hogy aztán megverhessem itthon. Egyszer csak kinyílt az ajtó apa anya, és Dorothy jött be. Ahogy rájuk néztem még mérgesebb lettem Teddy-re. Ha már Mer-re vagy a testvéreire nem gondolt, gondolhatott volna anyáékra. Apa próbálja elrejteni az érzelmeit, de anyunak nem megy. Kiakadt. Olyan, mintha két ember állna előttem, de lélek nélkül. Felsóhajtottam.

„- Oké Teddy, ezt már tuti nem úszod meg!” – üzentem neki, majd összeszedtem magam, és megszólaltam.

- Most mi lesz? – kérdeztem halkan.

- Nem tudom – motyogta apa – de beszélnem kell Sam-mel – majd Embry-re és Seth-re nézett. Nem! Ez őrültség! Nem mehetnek el… nem tehetik ezt!

- Nem mehettek el – mondtam alig érthetően.

Apa elém lépett. – Meg kell mentenünk a testvéred, ha már volt olyan meggondolatlan, hogy odament…

Tudom, hogy igaza van. El kell őket engednem. De hogy tehetném? Nem veszíthetem el apát és Embry-t se… de a testvérem is vissza akarom kapni. Magam elé húztam a lábaim, és bólintottam. Közben anyu felvitte Dorothy-t lefektetni. Apa, Embry és Seth – aki megjegyzem, fogalmam sincs mikor jött le hozzánk- beszélni kezdtek. Nem fogtam fel miről van szó. Anyu sétált vissza a nappaliba. Apa anyára nézett.

- Elmegyünk Sam-hez és megbeszéljük, hogy mi legyen, szerintem apádék mindjárt megjönnek, várjatok meg minket – majd megpuszilta anyut – szeretlek – suttogta még neki, majd eltűntek a házból.

Anyu leült mellém, én pedig a nyakába borultam. Szükségem volt rá, ha már az idióta testvérem nem válaszol.

- Anyu, ugye nem lesz semmi bajuk? – kérdeztem halkan, és közben Lily sétált le az emeletről, kezében két fehér lap volt összehajtva.

- Ez a két levél Teddy szobájában volt az asztalon – Lily elpirult – azt hittem ott van Seth mert az ágyban nem volt… hol van Seth? Mi történt?

- Sam-mel beszélnek – válaszolt anya érzelemmentes hangon.

- Miért beszélnek Sam-mel? – kérdezte húgom, és ledobta a leveleket az asztalra.

- Teddy elment, kicsim – hallottam anya hangjában a kétségbeesést, közben a kezébe vette a „Családnak” címzett levelet, és olvasni kezdte.

- Elment? Hova ment? – kérdezte Lily. Hát igen, a húgom még álmos.

Anya könnyes szemekkel Lily-re nézett. – Meg akarja valósítani az őrült tervét… a Volturi-hoz ment.

Lily lefagyott egy pillanatra, és végig nézett rajtunk.

– Ugye most csak szórakoztok? –kérdezte.

- Úgy nézünk ki? – kérdeztem gúnyosan. Na, jó Stefani ez nem volt szép! Kinyújtottam a kezem, hogy Lily-t magamhoz öleljem. Ő nem tehet semmiről, nem rajta kell levezetnem a feszültséget. – Bocsi – suttogtam a fülébe, ő pedig átölelte a nyakam.

Mer elkezdte olvasni a neki címzett levelet, majd hirtelen kiesett a kezéből és sírni kezdett. Anya automatikusan magához ölelte, és próbálta nyugtatni. Majd elolvasta a nekünk szánt levelet, és anya arcáról is könnyek kezdtek folyni, átadta nekem is a levelet, én pedig mély levegőt vettem és olvasni kezdtem.

„- Most olvasom a leveled te tökfej, ha meg mersz ríkatni még jobban, még nagyobb ütésekkel foglak itthon üdvözölni!”- üzentem Teddy-nek.

Kedves anya és apa!
Ne haragudjatok rám, kérlek titeket! Tényleg azért mentem el, mert ezt látom az egyetlen jó megoldásnak. Ez sikerülni fog, én bízok magamban. Azt kérem, bízzatok ti is. Utálom ezt az egész helyzetet, és csak azt szeretném, ha végre nyugtunk lenne a Volturitól, meg az egész bagázstól, és úgy élhetnénk, mint egy normális család. Mert eddig nem úgy éltünk, ezt ti is tudjátok. Az elmúlt 1 évben csak a baj volt körülöttünk, és én csak a megoldást keresem. Meg kell próbálnom, mert számomra fontos a család békéje. Nem lesz semmi bajom, érzem. Tudom. Bízok benne. Ha mégis, akkor tudnotok kell, hogy szeretlek titeket, és mindig is nagyon szerettelek és tiszteltelek titeket, mert itt szenvedtek 4 hihetetlenül édes és kedves gyerekkel, pedig tudom, hogy sok baj van velünk.

Stef! tudom, hogy most legszívesebben széttépnél, megölnél, megvernél, meg még ki tudja mit csinálnál velem, de értsd meg te is. Értetek is teszem. Érted, Embryért és a többiekért. szeretlek, te vagy a legjobb ikertesó, akit kívánhat magának az ember. Ne keress, mert úgysem fogok válaszolni. Ha visszajövök, akkor majd elszámolhatsz velem, de addig hagyd hadd tegyem a dolgom.
Lily! Te meg viselkedj rendesen Seth-szel, mert kitekerem a nyakad, ha hazaértünk.

Dorothy-nak meg azt üzenem, hogy imádom, édes kislány és remélem az is marad.

Szeretlek titeket és kérlek titeket, hogy most bízzatok bennem és ne gyertek utánam! Tudok magamra vigyázni!
Sok puszi

Teddy

Dühösen ledobtam a levelet az asztalra és felsiettem a szobámba. Mégis hogy gondolta ezt? Mit akar tenni? A párnámba temettem arcom és hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek. Most nem érdekelt semmi más, csak a bátyám épsége. Nem tudom mióta sírhattam az ágyamban, de egyszer csak elfogytak a könnyeim. A hátamra fordultam és a plafont néztem. Beszélni akartam Teddy-vel. Most már nem érdekelt, hogy elment, már nem akartam megverni. Csak beszélni vele, tudni, hogy jól van. Nem fogom feladni! Addig fogom gondolatban zaklatni, amíg nem válaszol. Embry sétált be a szobámba.

- Szia, kicsim – köszönt halkan. Letöröltem az arcomról a könnyeim, és kikeltem az ágyból.

- Szia – köszöntem neki.

Embry mellém sétált, és nekem újra sírnom kellett. Nem mehet el! Nem fogom kibírni, hogy ő is, apa és Teddy is távol vannak. Nem akarom, hogy elmenjen! Nem akarom elveszíteni!

- Jól vagy? – kérdezte kedvesem.

Én pedig megráztam a fejem. Hogy lehetnék jól, amikor kitudja, hogy a bátyámmal mi van?!

- Teddy megőrült. Embry éreztem, és nem csináltam semmit – újra a felszínre törtek könnyeim.

Szerelmem szorosan átölelt, jó érzés volt a karjaiba simulni, megnyugtatott a közelsége.

- Nem tehettél semmit. Teddy eltervezte, hogy elmegy és mindannyiunk eszén túljárt. Nem a te hibád.

- Megígérte, hogy nem megy el. Hogy lehetett ekkora idióta? – kérdeztem, és éreztem, hogy a végén elcsuklik a hangom.

- Nem tudom...tényleg eléggé hülye volt. De most már mindegy...

Felsóhajtottam. – Utána mentek? – kérdeztem nagyon halkan, és Embry nyaka köré fontam a karjaim. Nem akarom őt elengedni.

Szerelmem megrázta a fejét. Mi? Mégse mennek Teddy után?

- Változott a helyzet… - mondta.

- Mi… mi… mi… történt? – kérdeztem idegesen. Nem eshetett baja a bátyámnak. Még szorosabban öleltem Embry nyakát. Féltem a választól.

- Hát – mély levegőt vett - Szóval, ne ijedj meg, mert... ááh... szóval Teddy-t elkapták.

- Mit csináltak? Még is mit jelent, hogy elkapták.. ugye.. ugye nem?- éreztem, hogy remeg a hangom, sőt az egész testem.

- A Volturi... de nem ölték meg. Edward szerint kell Aro-nak, mert így nem látják a terveiket...

„- Ezt akartad te nagy okos? Most jó velük.. el tudom képzelni! Biztos jobb ott, mint itthon a családoddal. Teddy… csalódtam benned!” – üzentem neki. Megint sírni kezdtem. Teddy mindig velem volt, mindig számíthattam rá. És most hiányzik, nagyon.

- És most mi lesz? – kérdeztem kedvesem.

- Idejönnek – mondta halkan.

- Harc lesz – mondtam, és éreztem, hogy a gyomrom egyre kisebb-, és kisebb csomóvá szűkül.

- Nem biztos – mondta Embry, de a hangjából hallottam, hogy ezt ő se így gondolja. Ha a Volturi idejön, akkor azért jönnek, mert harc lesz. Leültem az ágyamra. Nem fogom feladni. Beszélnem kell a testvéremmel.

„- Teddy... Teddy... Kérlek, válaszolja nem foglak lecseszni csak tudni szeretném, hogy jól vagy-e.. Kérlek...!”

Teddy nem válaszolt, de én nem fogom nyugton hagyni, nem ússza meg ennyivel! Válaszolni fog, különben én már nem tudom mit csinálok vele.

A jövö meglepetései

(Stefani szemszöge)

Több éve együtt élünk már szerelmemmel a mi kis eldugott házunkban La Pushban. Mára már Mrs. Call lettem, és már egy csöppséget is szeretnénk Embry-vel. Több hónapja próbálkozunk, eredménytelenül. Valami hiba lehet bennem. A testvéreim boldog házas, nagy családos életet élnek még a bátyám is. Épp útban vagyok a Cullen házba, hogy nagyapával kivizsgáltassam magam. Tudnom kell, hogy mire számítsunk.

Miután végeztem nagyapánál úgy éreztem, hogy végem van, hogy ilyen nem lehet.

„- Teddy! Teddy! Kérlek, válaszolj! Beszélnünk kell! Szükségem van rád! Nagyon fontos!’ – üzentem testvéremnek gondolatban.

„- Baj van Stef?” – kérdezte bátyám.

„- Igen” – sóhajtottam – „Minél hamarabb találkoznunk kellene!”

„- Rendben! 5 perc és nálatok vagyok” – üzente, én pedig a nappaliban a kanapén ülve vártam az én örökös lelki segítőm.

- Mi történt Stef? – kérdezte egyből, amikor belépett az ajtón.

- Nagyapánál voltam. Kivizsgáláson. Tudod… a baba témában – sóhajtottam.

- És, mit mondott? – kérdezte kíváncsian.

- Nincs sok esélyünk – könnyek gyűltek a szemembe, Teddy egyből mellém rohant, és szorosa magához szorított.

- Mi? Mégis miért? Lily-nek, Dorothy-nak és nekünk is sikerült… neked miért nem menne? – kérdezte értetlenül.

- Nagyapa azt mondta, hogy bennem több a vámpír gén, mint bennetek… és egyáltalán nem biztos, hogy sikerülhet – sírtam el magam, Teddy pedig a hátam kezdte simogatni.

- Nyugi Stef, tudod jól, hogy úgyis összejön.

- Nem, nem tudom! Nem megy már a mosolygás, már nincs erőm ezt csinálni. Meghalt bennem a remény, érted? Miért pont velem történik ez? Mi lesz ezek után, ha ezt Embry megtudja? Biztos, hogy romba döntöm az álmait. Teddy annyira szeretnék egy kislurkót!- keltem ki magamból. Persze neki tökéletes az élete. Ott van neki Meredith és az ikrek, akik lassan már három évesek… egy fiú és egy lány, Teddy szeme fényei. Lily-nek és Seth-nek is ott van a kislányuk, aki már nem is olyan kicsi, hiszen már 19 éves. És persze ott van Dorothy és Sam, akiknek egy remek kisfiúk van. Csak én vagyok ilyen selejtes.

- Hugi hogy mondhatsz ilyen butaságokat? Igen is van erőd, itt vagyunk mind melletted és számíthatsz ránk. Mindig. Érted? Ne aggódj, úgyis összejön majd, csak legyél türelemmel.

- Türelemmel? – kérdeztem fintorogva – nincs több türelmem.

- Stefani, nyugodj meg, minden rendbe jön – sóhajtott ő is fel. Láttam rajta, hogy rossz így látnia. Össze kell magam szednem.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem bátyus.

- Mindig itt leszek – mosolygott rám – Embry merre jár?

- Járőröznie kell… de menj nyugodtan te is haza. Biztos hiányolnak.

- Nem akarlak itt hagyni – komolyan mondta.

- Jól leszek – ígértem.

- Ha bármi baj van, egyből üzenj! – nézett rám szigorúan.

- Rendben – bólintottam – azt hiszem, meglátogatom anyuékat.

… Ez egy évvel ezelőtt történt. Tisztán emlékszek erre a napra.

- Egy éve – sóhajtottam magamban. Egy évvel ezelőtt elvesztettem a hitem, amit a mai napig nem kaptam vissza. Embry-vel azóta is próbálkoztunk, de a testem nem akarta azt, amit mi. Hajnali egy óra van. Szerelmem még mindig nem jött haza, én pedig a hálószobai ágyon ülök, és őt várom. Hallom, hogy a bejárati ajtó kinyitódik, majd halkan becsukja maga után, és feljön az emeletre hozzám.

- Ohh, azt hittem alszol már – mosolygott kedvesen rám.

- Nem – ráztam a fejem – téged vártalak.

Embry leült mellém az ágyba, és az ölébe vont.

- Milyen volt az őrjárat? – kérdeztem kedvesem.

- Jó, semmi érdekes sem történt, de már nagyon hiányoztál – kezdte el a nyakam csókolgatni.

- Hé, várj – szóltam rá.

- Mi a baj? – vonta fel a szemöldökét.

- Beszélnünk kell – mondtam.

- Igen? Miről? – kérdezte Embry.

- Van egy meglepetésem számodra – másztam ki az öléből, és a szekrényem elé léptem, majd kivettem egy aprócska kis dobozt. Visszabújtam Embry karjai közé, hogy a hátammal a mellkasának dőljek, és a kezébe adtam a dobozt. – Nyisd ki – mondtam mosolyogva, szerelmem hallgatott rám és kinyitotta az apró dobozt, én pedig felnéztem az arcára, hogy lássam a reakcióját.

Kedvesem szemeibe határtalan öröm, és boldogság tánccolt, és halkan megkérdezte.

- Sikerült?

- Igen – bólintottam mosolyogva – de van még egy meglepetésem – húztam ki az ágy alól még egy aprócska dobozkát. Embry azt is kinyitotta, és rám vigyorgott.

- Ikrek? – kérdezte.

- Igen – mondtam, és megcsókoltam férjem.

- És mégis mióta tudod? – érdeklődött.

- 3-4 hete késett, és átmentem nagyapához kivizsgáltatni magam 3 nappal ezelőtt, és megerősítette, hogy terhes vagyok.

- Szeretlek –suttogta a fülembe, majd eldöntött az ágyon és a hasam kezdte puszikkal elhalmozni- és titeket is picurik, nagyon, nagyon – én pedig csak nevetni tudtam.

- Tudja még valaki? – kérdezte kedvesem.

- Csak Teddy, neki muszáj volt elmondanom – mondtam kicsit elpirulva.

Embry csak bólintott, majd mellém feküdt és szorosan magához ölelt.

- Nagyon szeretlek – csókolt meg gyengéden, finoman.

- Én is téged – mondtam igazán boldogan.

A kiscipők, amiket első darabként vásároltam a kicsiknek 9 hónapig a hálószobánkban vártak a gazdájukra, és amikor a lányok megszülettek boldogan húztam a pici talpikra őket. Minden nap hálát adok, hogy megkaptam őket. Most már tudom rájuk bármeddig képes lettem volna várni. A két egyforma tojásra. Ők lesznek mindig az én kicsi lányaim, és azt megfogadtam, hogy a falka nem jöhet a házunkba minimum 20 évig. Nem szeretném, hogy már most valaki megkaparintsa bármelyik lányomat. Jó éjt-puszit nyomtam gyönyörű kicsikéim arcára, majd a hálószobánkba mentem, ahol Embry várt már rám.

- Gyere ide- nyújtotta felém a karját, én pedig boldogan simultam hozzá.

- El se hiszem, hogy a lányok már egy évesek, és még egy farkas fiú se szemelte ki őket- kuncogtam.

- Csak mert senkit se engedsz a közelükbe – forgatta a szemeit.

- Nem is igaz! – adtam egy puszit szerelmem szájára.

- Szeretlek – suttogta, és szenvedélyesen csókolni kezdett, én pedig nem ellenkeztem vele. Kitudja, lehet, hogy a végén a lányoknak lesz még egy kis testvérük? Vagy lehet, hogy már van is csak szerelmem nem tud róla?

Édes szeretkezésünk után szerelmem mellkasára bújtam.

- Mondanom kell valamit – pusziltam meg forró bőrét.

- Micsodát? – kérdezte és simogatni kezdte a hátam.

- Terhes vagyok – könyököltem fel, hogy a szemeibe nézhessek, ő csak elmosolyodott, és magához ölelt.

- Szeretlek – csókolt meg.

Majd visszadőltem a mellkasára, és hamar elaludtam. Az éjszaka közepén a lányok felsírtak.

- Stefani! Sírnak a gyerekeid – morogta Embry félálomba.

- Persze ilyenkor mindig az én gyerekeim, de ha a következőnél is ez lesz… akkor… akkor nem aludhatsz velem – mondtam morcosan, és már mentem is át a lányokhoz, majd a karjaimba vettem az egyik tündér bogarat és ringatni kezdtem.

- Szépek vagytok – mosolygott ránk az ajtóból szerelmem, majd közelebb jött és a másik hercegnőt ölelte magához.

- Szeretlek titeket – adtam egy puszit lányom arcára.

- Én is – mondta Embry – és a következőnél is utánad fogok jönni – vigyorgott rám.

- Persze, csak hogy velem aludhass – duzzogtam.

- Hát a hálószobai ágy kényelmesebb, mint a kanapé – ő már csak tudja, volt, hogy nem engedtem be a hálóba egy egy veszekedés alkalmával.

- Szóval csak az ágy miatt – mondtam keserűen.

Embry visszatette lányunkat a kiságyba, és én is hasonlóan cselekedtem.

- Nem, nem csak az ágy miatt – ölelte át csípőmet, és teljesen a testéhez szorított.

- Nem tudom, mi miatt szeretsz még velem aludni – válaszul a nyakam kezdte csókolgatni.

- Embry –nyögtem, és ő tudta mire célzok, a karjaiba kapott és át sétált velem a szobánkba, majd ott folytattuk tovább.

Miután mindketten boldogan feküdtünk teljesen összesimulva az ágyban szerelmem újra csókolgatni kezdett.

- Valld be, hogy te is szeretsz a karjaimba aludni – motyogta a kulcscsontomba.

- Imádok – csókoltam meg szerelmem, és ha tudtam volna itt és most megállítottam volna az időt. Ebben a tökéletes és boldog pillanatban.

Valóra vált álom

(Stefani szemszöge)

Túl voltunk Teddy és Mer csodálatos esküvőjén, minden remekül sikerült. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzelték. Most pedig holnap este egy jótékonyági estre kell mennünk a Cullen házba, amit Esme nagyi rendez. Mer-nek és nekem már megvolt a csodálatos ruhánk. A szobámba a tükör előtt álltam és magam elé tartottam a kisestélyim. Na, igen, a ruha csodás volt, ellentétben velem…

- Stefani Call – lépett mögém szerelmem.

- Tessék?- kérdeztem ártatlanul.

- Gyönyörű vagy- simította a kezét a hasamra. Hát persze imádta a pocim.

Én csak felsóhajtottam.

- Kicsim, ne fussuk újra és újra le ugyan azokat a köröket. Úgyis tudod, hogy ebben a témában én nyerek- vigyorgott rám.

- Persze… mert mindig engedek… - morogtam.

- Oh, te csak azt hiszed – finoman maga felé fordított- te vagy a leggyönyörűbb kismama.

- Szeretlek – csókoltam meg.

- Én is téged – nyomott egy puszit a számra.

- Apropó… neked már meg van az öltönyöd holnapra?

Embry úgy csinált, mintha meg se hallotta volna, amit kérdeztem.

- Hahó… - vigyorogtam rá – akkor induljunk vásárolni.

- Nem, Stef ez nem jó ötlet. Már bármelyik pillanatban megszülethet a kicsi. Majd felveszek valamit. – tiltakozott kedvesem.

- Nem – ráztam a fejem – nem lesz semmi baj. És amúgy is már beszéltem Mer-rel, hogy hozza ő is magával a bátyámat. Szóval nincs apelláta.

- Szörnyűek vagytok – csóválta a fejét.

- De te így szeretsz engem- mosolyogtam rá.

- Hát persze – csókolt meg újra. – De most nyomás a konyha. Ha belelendülsz a vásárlásba táplálékra is szükségetek lesz – nézett a pocimra, és elkezdett a konyha felé húzni.

- Oké, oké megyek… - nekem szigorúan le kellett ülnöm az asztalhoz, amíg ő szendvicseket készített, amiből elém is került és csomagolt is az útra.

- Azért ez már túlzás – kezdtem el enni az egyik szendvicset.

- Dehogy túlzás – rázta a fejét, és mire végeztem a szendviccsel Mer és Teddy lépett be.

- Sziasztok – köszöntek mosolyogva, tényleg boldognak látszottak. Meg is érdemelték a boldogságot. Annyira összeillettek, tényleg kiegészítették egymást, és most már biztos, hogy ők is örökre együtt lesznek. Már semmise állhat kettőjük közé.

- Hahó, hugi – vigyorgott rám Teddy – bocsi, hogy kiszakítalak az álomvilágodból, de inkább induljunk. Minél hamarabb túlesünk rajta annál jobb…

- Oké, mehetünk – bólintottam.

Már úton voltunk Seattle fele, Embry-vel mi ketten ültünk hátul, én teljesen a mellkasához bújtam, jó érzés volt hozzásimulni.

- Minden rendben? – simított végig a hajamon.

- Hát persze – bólintottam.

- Rendben – adott egy puszit a homlokomra, engem pedig lassan elnyomott az álom.

- Ébredj csipkerózsika – egy meleg tenyér simogatta az arcomat – megérkeztünk. Kicsim, kelj fel.

- Ébren vagyok – motyogtam – bocsi.

- Semmi baj – mosolyogott rám szerelmem.

- Mehetünk – kedvesem kisegített a kocsiból.

- Ébren vagy álomszuszi? – kérdezte vigyorogva Teddy.

- Bocsi, éjszaka nem szoktam sokat aludni…

- A bátyád pontosan tudja, hogy milyen ez az időszak. Átélte velem is, nem de? – kérdezte tőle Mer.

- Persze, persze – bólogatott Teddy.

- Ezért ne piszkáld Stefanit, mert a végén kibírhatatlan lesz a vásárlásba – vigyorgott a végén barátnőm.

- Nem, nem merne minket kínozni – rázta hevesen a fejét.

- Ohh, akkor még nem ismered!

- Inkább menjünk be – indultam el kézen fogva Embry-vel az üzletbe.

Mer-rel kiválasztottunk néhány öltönyt a fiúknak és beküldtük őket a próbafülkékbe. Amíg ők próbáltak én a nyakkendőket nézegettem.

- Nézd ezt – mutatott fel egyet Meredith és ahogy odafordultam éles fájdalmat éreztem. Mer egyből mellém ugrott, és a vállaimnál fogva megtartott.

- Teddy! Embry! – kiáltotta.

- Mi a baj? – rohantak ki egyszerre, és amint megláttak Mer karjaiba elsápadtak. Szerelmem felkapott a karjaiba és úgy vitt ki a kocsihoz.

- Az öltönyök – nyögtem két fájás között.

- Semmi baj majd Alice elintézi – nyugtatott Teddy. Beültettek a hátsó ülésre úgy, hogy Embry mellkasára tudjak borulni, Teddy már hívta is Carlisle-t, Mer pedig szélsebesen vezetett haza.

- Valami… valami nedves… és és folyik – mondtam hisztérikusan – ugye nem vér? – kaptam oda a kezem.

- Stef, nyugi, ha vér lenne, már érezném – mondta nyugodtan Mer.

- Nyugi kicsim, ez csak a magzatvíz. Bírd ki, míg odaérünk – simogatta a homlokom.

Teddy letette a telefont és hátra rám nézett. – Carlisle elindult a kórházba mindent előkészít. Ne aggódj nem lesz semmi gond – szorította meg a kezem.

- Tudom… - nyögtem újra – de ez nem korai még?

- Pocó akkor jön, amikor szeretne, és nem akkor, amikor számítanánk rá. Ne aggódj, egészséges baba lesz. – nyugtatott Embry – itt amúgy is csak én kaphatok infarktust te nem – adott egy puszit a homlokomra.

Fél óra múlva Mer lefékezett a kórház előtt, férjem óvatosan a karjaiba vett és elindult velem a szülőszoba fele a kórházban. Nagypapa már valóban ott várt ránk, és egyből meg is vizsgált.

- Még várnunk kell – simított végig az arcomon – bírd ki még egy kicsit, és mérjétek a fájások idejének hosszúságát.

- Meddig kell még… ? – kérdeztem.

- Meglátjuk, mennyi ideig tartanak a fájások és milyen gyakoriak. Nem sokára visszajövök. Sétálgass egy kicsit, az segít ilyenkor

Én csal bólintottam és Embry kezét szorítva járkálni kezdtem, szépen lassan. Carlisle egy óra múlva újra megjelent és megint megvizsgált.

- Készen állsz? – kérdezte mosolyogva, én megint csak bólintottam másra nem futotta az erőmből. Ebből a szobából a most már tényleg rendes, igazi szülőszobába toltak és 3 nyomás segítségével megszületett a kisbabánk. Síri csend volt, és én csak egyetlen hangra vártam, arra hogy felsírjon a kicsi. Nem is váratott magára sokat egy két másodpercen belül sírva kapálódzott az egyik nővérke kezében, én pedig sírva fakadtam. Sikerült! Sikerült! Sikerült!

- Kislány – mosolygott rám, és elvitte megtisztítani. Nagypapa még elvégezte a szokásos dolgokat, de én addigra annyira kimerültem, hogy nyomban elnyomott az álom.

Mikor újra kinyitottam a szemem a szobát, ahol feküdtem rózsaszín lufik, virágok és képeslapok díszítették.

- Jó reggelt – mosolygott rám szerelmem, és a szemei csak úgy csillogtak a boldogságtól.

- Szia – köszöntem halkan. Még mindig fáradt voltam egy kicsit.

- Hogy vagy? – simított végig az arcomon.

- Jól – mosolyogtam halványan – hol van Ő?

- Mindjárt hozza a nővérke – szorította meg a kezem – csodálatos. Olyan gyönyörű, mint az anyukája.

Pár percen belül pedig tényleg megjelent a nővérke a kislányunkkal. Káprázatos volt. Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem akkor, amikor megláttam Őt. Csodálatos volt.

- Már nagyon éhes a kislány – fektette a mellkasomra, és tényleg pár perc múlva rám cuppant. – Van néhány látogatójuk. Sőt, a testvére és a legjobb barátnője el se mozdultak a folyosóról. Már nagyon szeretnék magukat látni – mosolygott ránk kedvesen.

- Rendben – bólintottam – amint a kicsi lány befejezi az evést jöhetnek is.

A nővérke mosolyogva bólintott és kiment a szobából.

- El se hiszem, hogy a karjaimba tarthatom – néztem kedvesemre könnyes szemekkel.

- Pedig most már elhiheted – ült le mellém az ágyra és átkarolt minket – szeretlek – adott egy puszit.

Amint a kisasszony befejezte az evést az egész családom a szobába tódult és mosolyogva figyeltek minket.

- De aranyos – ugrott fel az ágyba Dorothy, a legkisebb húgom.

- Olyan aranyos, mint te – mondtam neki mosolyogva.

- És olyan szép, mint te! – válaszolta, én pedig elpirultam, majd apa lépett előre.

- Ezt a falka küldte – tett le egy plüss farkast az ágyra, amit a kislányunk érdeklődve nézett. Kitudja… lehet, hogy egy farkas fiú majd szemet vet az én gyönyörű kislányomra…

Hát ennyi lenne. J Remélem tetszettek! Ha bármi kérdésetek van, nem értetek vmit komiban jelezzétek!

Puszi: Henci