Brilliant Moon 25. fejezet 2. rész!

Sziasztok!

Remélem tetszeni fog az, amit mondok :) Kész van a 2. része a fejezetnek! Sajnálom, hogy még csak most:S Ugyanaz ami az első rész, csak Edward szemszögéből. Nagyon jól esett most Vele azonosulni, mindig is szerettem a karaktarét :) És sokkal jobban érzem most magam, így írás után.

Másrészt! Köszönöm a kedves szavakat, a törődést! Mérhetetlen boldogság áraszt el! Miért? Mert tudom, hogy itt vagytok nekem, Ti az én Hű Olvasóim! Köszönöm, nagyon Köszönöm! Jó érzés egy nyomasztó nap után felnézni az oldalra és látni, hogy Ti akkor is mellettem álltok, ha nincs friss. Többet kapok Tőletek, mint amennyit megérdemlek!

Na, de jó olvasását! Puszi: Hencii

Brilliant Moon 25. fejezet

A sors fintora – avagy mikor lesz ennek már vége?

(Edward szemszöge)

Édesen szuszogva fekszik a mellkasomon a világ legszebb felesége. Gondolatait nem ismerem, de testtartása és lélegzetvételei elárulják. Elárulják, hogy biztonságban érzi magát, hogy tudatában van annak, hogy most már talán minden a helyére jön. Mélyen magamba szívtam édes, erős illatát, és hagytam, hogy aromája betöltse tüdőm minden egyes négyzetmilliméterét. „Szeretlek” – kavargott fejemben ez az egyszerű, de óriási hatalommal bíró szó. Kezembe vettem Bella egy hajtincsét, ujjamra csavargattam, játszadoztam vele, és belegondoltam milyen volt az első találkozásunk. Bellül megborzongtam. Majdnem bántottad te szerencsétlen – szidtam magam elmémben. A vérének édeskés íze nem érhet fel a szívének szépségével. Nem. Nincs még egy ilyen ember a földön, Ő maga is egy csoda. Agytekervényeinek sajátossága, hogy pont kitől félnie kéne, az lett élete szerelme. Sokszor, milliószor feltettem már magamban azt az egyszerű kérdést: Miért? Miért pont engem? Miért pont azon a napon? Miért kaptam én meg ezt az Angyalt? Annyi mindent tettem törékeny lelkével, hogy menekülnie kéne tőlem, utálnia. De Ő mégis a szerelmemre vágyik, arra hogy örökre a karjaimba zárjam, és szeressem. Bella teste megrázkódott karjaimba és én aggódó tekintetem hibátlan arcára emeltem.

- Bella, minden rendben? – kérdeztem selymes vámpírhangon, tudtam ettől eláll a lélegzete.

- Persze, minden a legnagyobb rendben –mosolygott kedvesem– Végre újra egész a család.

- Igen, ez valóban így van – helyeseltem, és testünk szorosan egymáshoz simulva ringatni kezdtem az ágyon.

Szerelmem mellkasomra hajtotta fejét, én pedig arcom barna hajába rejtettem. Nem kellettek szavak. Tökéletesen megértettük a másikat hangok nélkül. A családunk újra folytathatja békés életét. Család. Soha se gondoltam volna, hogy egyszer nekem ilyen szerető családom lesz. Hogy lesz egy szerető, gondoskodó „anyám”, hogy egy bölcs, kiegyensúlyozott „apám”, egy mindig pöffeszkedő „nővérem” és hozzá csatlakozik majd egy medve „bátyó” is. Nem is beszélve az örökké mozgó koboldról, kinek annyi mindent köszönhetek, míg nem találtam rá Bellára Alice volt az, aki mindig mindenben mellettem állt, és persze nem feledkezhetek meg Jasperről sem, aki egyre jobban tudja viselni ezt az életformát, és miért? Mert Alice mellette van. Mert ki tart a szerelme mellett. Mikre képes ez az érzés, megváltoztatja a benned lakozó kislényt. Képes a fellegekbe felemelni, de képes a lelkedet üvegszilánkokra törni. Én is összetörtem egyszer egy porcelán lelket, nem lett volna szabad.

Szemeim elsötétültek az emlék hatására. Hazudtam annak, kinek szerelmet ígértem. Ostoba voltam most már belátom. Az idő hatalmas szárnyakon repült körülöttünk, én pedig könnyedén lebegtem utána a szél hűvös fuvallatán.

- Mit szeretnél ma csinálni? – kérdeztem Bellát, és végig simítottam oldalán.

- Hát – fordult felém – lenne pár ötletem – nyalta meg először a felső majd az alsó ajkát, tudta hogy ezzel az őrületbe tud kergetni. Vámpír és férfi hormonjaim egyaránt beindultak. Bella jobb kezét a mellkasomra tette, és eldöntött az ágyon én pedig a kedvenc féloldalas mosolyom-vettem elő. Meg akartam csókolna, a puha meleg ajkait az enyémeken érezni. Elkezdtem felé közeledni, de Ő egy váratlan pillanatban kitért előlem.

- Most meg mi van? – kérdeztem, ugyanis Bella hangos nevetésbe tőrt ki. Kedvesem csak megrázta a fejét, és ajkaival az enyémek felé kezdett közeledni. Ha játék, akkor legyen játék! Elhúzódtam Bellától, és a féloldalas mosolyom-öltöttem arcomra. Tudtam, hogy ezzel az őrületbe fogom taszítani.

- Edward – nyögte nevem vágytól elhaló hangon.

- Valami problémája van a kisasszonynak? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Nem, nincs semmi probléma – mászott ki ölemből kedvesem, és ült le mellém az ágyra.

Felültem én is, meg akartam érinteni Bellát, vágytam rá, kívántam őt. Olyan közel volt, de mégis oly távol. Kezemmel az arca felé közeledtem. „Mit csinálsz te őrült?” – sopánkodtam magamban. Kezem-leejtettem testem mellé.

- Bella – kezdem volna bele a magyarázkodásba, de Bella leintett, hangosan kifújta a levegőt és ajkaim után kapott. Még közelebb vontam felhevült testét az enyémhez, érezni akartam minden egyes mozzanatát. Kezével beletúrt édes hajamba, én pedig a heves csókcsata közben ujjammal arcát simogattam. Ismét eldőltünk az ágyon, feleségem fölém kerekedett és észveszejtő lassúsággal csókolgatni kezdett. Ingem gombjait szépen, lassan gombolta ki, majd az ágy mellé a földre hajította. Jobb kezével végigsimított mellkasomon, mire egy morgás tört ki mellkasomból. Akarlak- akartam mondani, de egy hang se jött ki torkomon. Bella újból hevesen csókolni kezdett és hol ő- hol én halkan belenyögtünk szenvedélyes csókjainkba. Kedvesem jobb lábát átdobta csípőmön, és én hanyatt fekve élveztem a kényeztetést, csókjai úgy hullottak mellkasomra, mint az eső az udvarra. Megragadtam kétoldalt Bella csípőjét, mire Ő ringatni kezdte azt. Szégyenkezve is- és nem is, de tudomásul vettem hogy férfiasságom is egyre jobban szeretné az övének tudni kedvesem. Nem tudtam tovább várni, megőrjített. Megfogtam felsőjét, és letéptem róla.

- Így jobban tetszel – mondtam, és felültem Vele az ölembe majd gyönyörű felsőtestét kezdtem csókolgatni mire a második legkedvesebb hang dalolt füleimnek- ugyanis az első Bella szívverése volt- szerelmem szájából egyre hangosabb nyögések törtek elő.

- Miért kínzol? – kérdezte elsötétült tekintettel.

- Te is ezt tetted velem – válaszoltam, és ujjam Bella legérzékenyebb pontjára helyeztem, mire Ő halkan felsikkantottam. Testestül- lelkestül az enyémnek akartam tudni ezt az Angyalt. Láttam, hallottam, hogy feleségem letépi nadrágom, de egy másik hang is motoszkálni kezdett elmémben. „Edward! Bella most jujj nektek, jön Emmett a bohókás mackó!”

Felmorogtam. Minek kell bátyámnak mindent elrontania? Szerelmem arcára kétségbeesés ült ki, meg akartam nyugtatni, hogy Ő mindent jól csinált, de erre most nem volt lehetőség.

- Ssh – súgtam, és magunkra rántottam az aranyszínű takarót.

Az ajtó kinyílt, és Emmett kukucskált be rajta.

- Hiába, nem veszem be, hogy alszotok – mondta nevetve.

- Emmett tűnj el innen! – morgott rá Bella, és láttam, rajta hogy megértette reakciómat.

- Mi a baj Bella, csak nem zavartalak meg a játékban? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Menj már! – morgott megint kedvesem.

- Biztos nem maradhatok? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel Emmett.

- Biztos – vágtuk rá azonnal- egyszerre szerelmemmel.

- Hát jó… - hajtotta le Em a fejét és becsukta maga után az ajtót.

- Végre! – örvendezett.

- Talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom.. – húztam el a számat, mi lett volna, ha más nyit ránk? Azt nem bocsájtanám meg magamnak…

- Miért? – kérdezte Bella szinte fájdalommal csengő hangon.

- Mi lett volna, ha Nessie nyit ránk? – kérdeztem.

- Ohh, Edward fogd be! – morgott rám, és hevesen csókolni kezdtet. Nem tudtam tiltakozni én is épp annyira vágytam rá, mint Ő rám. Faltuk egymás ajkait, élveztük a végtelen szerelmet, éreztem Bella édes ajkainak ízét számon. Ennyi nem elég! – csengett bennem e mondat. Újra csókolni kezdtem szerelmem, mire Ő mintha meghallotta volna gondolataimat benyúlt alsógatyámba.

- Miért kínzol? – tettem fel a nálunk már oly’ gyakori kérdést.

Válaszul csak beharapta az alsó ajkát és elveszett tekintetemben, ezt kihasználva felülkerekedtem rajta, így Ő került alulra, és csigalassúsággal kebleit kezdtem csókolgatni, míg bal kezemmel megtámaszkodtam mellette jobbommal hibátlan combjait cirógattam.

- Hmm.. – daloltak Bella ajkai – Miért kínzol? – kérdezte nevetve.

- Én? Kínoználak? – kérdeztem kaján vigyorral az arcomon, és hívogató fedetlen nyakát kezdtem csókolgatni.

Most már nem hallottam Em perverz gondolatait, és senki más lépteit. Végre megtörténhetett az amire a legjobban vágytam. A testi szerelmünk is elérhette a csillagos eget és pár percig szárnyalhattunk e csodás helyen.

- Szeretlek – mormolta feleségem.

- Tessék? – kérdeztem, mintha nem hallottam volna jól, amit mondott.

- Szeretlek – mondta újra.

- Azt hiszem meg kell keresnem Carlisle-t, valami baj lehet a hallásommal – ráztam mosolyogva a fejem.

Pár percekig csöndbe feküdtünk egymás mellett, majd elmémben feltűnt egy ismerős hang.

- Szeretlek – üzente Bella gondolatban.

- Hm, a képességemmel is valami baj van.. valaki folyton azt hajtogatja, hogy Szeret. – nevettem.

- Tényleg, ki az? Leszedem a fejét – morogta „féltékenyen.”

Felemelő érzés volt őt így látni, alig tudtam megállni, hogy hatalmas mosoly terpeszkedjen el arcomon.

- A világ legcsodálatosabb teremtése, az én szívem és lelkem, a szerelmem, a kincsem, a féltett álmom, a feleségem – mondtam a szemeibe nézve.

- Huha, mázlista egy nő – nyögte.

Megráztam a fejem – Nem! Én vagyok mázlist, hogy Ő az enyém lehet –mosolyogtam Rá.

- Majd bemutatsz egyszer neki? – kérdezte.

- Csak ha jó kislány leszel – kacsintottam Rá, és ajkaimmal megérintettem az övéit.

„Jó kislány, na persze” –hallottam ismét Bella gondolatait– „Mellette jó kislánynak lenni. Edwardnak tényleg elromlott valamije, egy agytekervénye!”

- Nem romlott el semmim – duzzogtam.

- Tényleg? Az előbb még azt mondtad, hogy meg kell vizsgáltatnod magad Carlisle-el mert elromlott a képességed, és a hallásod se a régi – kuncogott ördögien.

- Azóta helyre jött – kacsintottam.

- Hm – mély levegőt vett kedvesem, mintha szüksége lenne az oxigénre… közelebb hajolt hozzám és szenvedélyesen megcsókolt.

- Szeretlek – mondtam szerelmem szemeimbe nézve.

- Örökre- bújt még szorosabban karjaim közé. Arcom Bella hajába temettem, és a hátát simogattam. Jó érzés volt a nyugalom tenger édes hullámain lebegni. Órákig feküdhettünk így, beszéd nélkül. Mikor meghallottam húgom gondolatait: „Edward! Edward! Rossz hírünk van… Bella édesapja, Charlie.. Edward!” Nem értettem, hogy mi lehet a baj, így hát elhatároztam magam, hogy lemegyek egyedül a nappaliba, akkor csak kinyögi Alice, hogy mi a probléma. „Edward! Ne! Charlie… meghalt” – „zokogta” Alice gondolatban. Nem, ez nem létezik, még szorosabban szorítottam magamhoz Bellát. Annyi mindent kellett már megélnie, és pont azt veszítette el, akinek én is annyi mindent köszönhetek. Hisz ha nincs Charlie, ha nem él Froks-ban talán rá se találok Bellára. Mégis hogy mondjam el neki? „Edward gyertek le... Az lesz a legjobb” – üzente Alice.

- Le kellene mennünk – mondtam fojtott hangon.

- Mi a baj? – kérdezte automatikusan.

- Menjünk le- simítottam végig Bella arcán.

- Edward! Érzem, látom, hogy valami baj van – mondta feszülten.

Nem feleltem Bella kérdésére. Kikeltem az ágyból és magamra vettem valami rendes ruhát, szerelmem is feladta és Ő is kikelt az ágyból majd magára vett egy farmert és felsőt. Megfogtam a kezét, és kifújtam a levegőt. Még nem tudja, hogy mi vár rá odalent. Lesétáltunk a lépcsőn, egyenest a nappaliba. Senki nem szólt semmit és a gondolataik is csak nagy fájdalmat tükröztek. Mindegyikünk szerette és tisztelte Charlie rendőrfőnököt.

- Bella beszélhetnénk? – kérdezte Carlisle.

- Persze – bólintott és Carlisle dolgozószobájába sétáltunk.

Carlisle leült az asztalhoz.

- Üljetek le – kínált hellyel.

Bella leült nevelőapámmal szembe. „Mit mondjak ennek a szegény lánynak?” - morfondírozott gondolatban. Leültem kedvesem mellé, és kezét szorongattam.

- Bella – kezdte Carlisle – Édesapád tegnapeste egy betörésszínhelyére látogatott, de a betörő még a házban volt. Sajnálom Bella, mire behozták édesapád a kórházba a szíve már leállt, én mindent megtettem – csuklott el a végén a hangja.

A mondat végén Bella teste összecsuklott.

- Bella – ugrottam kedvesemhez és karjaim közé kaptam – Szerelmem – szólongattam.

- Vigyük fel a szobátokba – ajánlotta Carlisle. Engedelmeskedtem „apámnak” és felrohantam feleségemmel, majd az ágyra fektettem.

- Mi a baja? – kérdeztem kétségbe esetten.

- Sokkot kapott, túl sok volt ez neki, fiam elveszette az édesapját ez természetes, hogy így reagált a teste, ez erős érzelmi trauma számára.. – hadarta.

- Értem – bólintottam.

- Magához fog térni hamarosan, legyél, mellette én magatokra hagylak, ha kellek csak szóljatok..

- Rendben, köszönöm – mondtam fájdalmas hangon.

Majd Carlisle kisétált a szobából, én pedig Bella kezére hajtottam a fejem.

- Bella kérlek, nyisd ki a szemed – kérleltem – Bella, szerelmem, Bella – nyögtem rekedtes hangon. Ő nem válaszolt, csak feküdt az ágyon, olyan volt mintha aludna, édesen, gyermekien.

- Eeeed – hallottam meg a világ legszebb hangját.

- Bella! – könnyebbültem meg.